Az Amerikai Egyesült Államok nyugati részén lévő sivatagban élő préri csörgőkígyók (Crotalus viridis) úgymond a végsőkig harcoló túlélők. Évente mindössze egyetlen kiadós étkezéssel képesek életben maradni, ám az alkalmanként hozzáférhető, egy-egy korty víz nélkül ezek a kígyók összezsugorodnak és utoljára szisszennek fel. Ezek után felmerült a tudományos körökben a kérdés:
vajon hogyan maradhatnak ezek a türelmesen várakozó ragadozók hidratáltak a Sziklás-hegységben, ahol olyan kevés az állóvíz?
A válasz egyszerű: könnyen. Az állatok a testüket ugyanis alkalmanként egyfajta esőgyűjtő tálakká változtatják.
Amikor szemerkélni kezd az eső, a préri csörgőkígyók kicsúsznak a szabadba, és különös pózba tekerednek fel
– mondta Emily Taylor, a San Luis Obispóban található Kaliforniai Politechnikai Állami Egyetem kígyóbiológusa, a hüllők fiziológiai-ökológiai laboratóriumának igazgatója a National Geographic online portáljának. – A testüket úgymond koronggá lapítják, miközben az eső összegyöngyözik a pikkelyeiken a mikroszkopikus, labirintusszerű textúrának köszönhetően, amely megakadályozza a cseppek lecsúszását.
Egy 2017-es tanulmány során Taylor és Scott Boback kollégája, a Pennsylvania állambeli Dickinson College munkatársa
időzített kamerákat helyeztek el a Colorado-i vad csörgőkígyó élőhelyek közelében,
a „Project RattleCam" nevet viselő, polgári tudományos kezdeményezés keretében. A rögzített képek azt mutatták, hogy a csörgőkígyók már a születésük másnapján képesek ezekre a „lapított testhelyzetekre".
Ebből az következik, hogy valószínűleg már ezzel az ösztönnel és szomjasan születnek, és az első pillanattól fogva képesek az esőgyűjtő viselkedésre
– mutatatott rá Taylor.
Természetesen a legtöbb állat nem képes arra, hogy pillanatok alatt esőgyűjtő tállá alakítsa a testét. Nézzük, hogy más lények hogyan oltják a szomjukat.
Az ausztrál vadonban él egy gyík, amely pontosan úgy néz ki, mint egy kaktusz. A hüllők osztályába tartozó tüskés ördögként (Moloch horridus) ismert állatok a hangyák fogyasztására „szakosodtak", ami nagy mennyiségű hidratálást is biztosít számukra.
De mi történik, ha a hangyák megfogyatkoznak, vagy ha a körülmények még a szokásosnál is szárazabbaknak bizonyulnak? Nos, a hüllőknek erre is akad megoldásuk: egyfajta tartalékuk.
A tüskés bőrükön hálózatosan futó apró csatornák saját kis vízgyűjtőt jelentenek, amelyek képesek kis mennyiségű vizet összegyűjteni és elvezetni a folyadékot közvetlenül az állat szájába.
Sőt, a tüskés ördögök ugyanazt a trükköt használhatják akkor is, amikor az esőt vagy a harmatot követően a nedves homokból nedvességet nyernek ki. Ezek a hüllők csak annyit tesznek, hogy felrúgják a homokot a hátukra, és hagyják, hogy a bőrük elvégezze a többit.
Ezt a trükköt azonban nem sajátították ki. Egy óceánnal „odébb", Afrika délnyugati részén, a Namíb sivatagi bogár is hasonló bravúrral rukkol elő:
a hátán lévő apró dudorok úgymond kondenzációs helyként szolgálnak a reggeli ködben rekedt nedvesség számára.
Ahogy a folyékonyabb gyöngyök felemelkednek, a cseppek addig nőnek, amíg le nem futnak a rovar hátán, egyenesen a szája felé.
Bár a csimpánzok leginkább az esőerdőkben élnek, ám még az ilyen nedves helyeken is nehéz néha folyadékhoz jutni.
Sok más állathoz hasonlóan a csimpánzok is kissé tétováznak, hogy igyanak-e közvetlenül egy nagyobb víztömegből
– magyarázta Cat Hobaiter, a skóciai Saint Andrews Egyetem primatológusa. – A folyókban és tavakban krokodilok rejtőzhetnek, a tócsák és az iszaplyukak pedig gyorsan posványossá válhatnak.
Számos csimpánz Közép- és Nyugat-Afrikában ezért olyan, speciális szerszámokat készít, mint például a levél kanálba hajtogatása a faüregekből csordogáló, friss esővíz kinyerésére.
A legalapvetőbb megoldás, amikor bedugják a kezüket és lenyalogatják róla a vizet, amit néha meg is tesznek
– emeli ki Hobaiter, aki Ugandában, a Budongo erdei rezervátumban tanulmányoz csimpánzokat. – Ám az előrágott levelek és a moha szivacsként való használata sokkal hatékonyabb módja annak, hogy ezt a vizet kinyerjék.
A szakemberek megfigyeltek néhány csimpánzt Ugandában, ahogy az állatok a kezükkel apró kutakat ásnak a látszólag száraz folyómedrekben. Az elefántok, a prérifarkasok, a vadlovak és a szamarak is sokszor teszik ugyanezt, néha akár két méternyi mélységű alagútban is.
A pusztaityúkfélék közé tartozó madarak családja Afrikában és Ázsiában őshonos. Ezek a galambszerű testalkatú állatok a forró félsivatagokat kedvelik. Tollazatuk rejtőszínű, szárnyuk hosszú és hegyes, farkuk ék alakú; lábuk rövid, mellső oldala tollakkal borított.
A reggeli viszonylagos hűvösben ezek az állatok képesek akár több tíz kilométert is repülni, hogy vizet keressenek.
Szomjuk oltása után a madarak a hasukat a vízmedencébe mártják, ugyanis a hím hasi tollazatában nagy mennyiségű folyadékot tud elraktározni. Ennek a fiókák itatásakor van nagy jelentősége. Ezután ugyanis visszarepülnek a fészekbe, ahol az utódik egyszerűen „kifacsarják" a tollakat, így vízhez jutnak.
A pusztaityúkfélék lábán emellett talppárnák is vannak, mivel napközben a sivatag homokja 60-80 Celsius fok is lehet.
Az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén élő tasakosegerek patkányok másképp jutnak folyadékhoz. Ezek a zsebkendő méretű rágcsálók képesek túlélni a sivatagban a száraz fűmag és a meszkító-fa magjának diéta segítségével; ezeket a pofazacskójukba rejtik, majd a föld alatti üregeikben viszik és ott tárolják.
Mivel ezek az üregek nedvesebbek, mint a felszín, ezért a tárolt magok akár 30 százalékkal több nedvességet képesek felszívni, mint a föld felett.
Amikor tehát a rágcsálók megeszik ezeket, táplálékhoz és vízhez is jutnak egyszerre.