„...nincs semmi, amit tehetnénk a hővédő csempék sérülésével. Ha esetleg megsérülnének, sokkal jobb, ha nem is tudunk róla."
( Jon C. Harpold, a NASA üzemeltetési igazgatója)
2003 január elején az amerikai űrsikló flotta legelső egységét, a Columbia űrrepülőgépet már a 28. missziójára készítették fel a floridai Cape Canaveral űrkikötőben. Az STS-107-es számú misszió - számtalan halasztás után - 2003. január 16-án indult a kozmoszba. A Columbia fedélzetén hét asztronauta készült a világűrbe.
A gépparancsnok, Rick Husband tapasztalt asztronautának számított, de rajta kívül Michael Phillip Anderson valamint Kalpana Chawla küldetésfelelősöknek sem ez volt az első űrrepülésük. Az indiai származású Kalpana Chawla mellett volt a személyzetnek egy másik nem született amerikai tagja is, Ilián Rámón, az első izraeli űrhajós.
Az OV-102-es lajstromjelet viselő Columbia az eredetileg négy egységből álló űrsikló-flotta elsőként szolgálatba állított űrrepülőgépeként 1981. április 12-én repült először, és 2003. januárjáig összesen 27 sikeres küldetésen volt már túl. A Columbia állította pályára többek között a Chandra-űrtávcsövet, 1983-ban pedig elsőként vitte fel a kozmoszba a Spacelab űrlaboratóriumot, de a Columbia nevéhez fűződik a leghosszabb ideig tartó űrsiklóküldetés is, 1996 novembere és decembere között.
Noha a 2000-es években az amerikai űrrepülőgépeket már leginkább a Nemzetközi Űrállomás (International Space Station, ISS) építéséhez vették igénybe, a Columbia 28. missziója hagyományos küldetésként lett megtervezve.
A 15 napos űrrepülés során a legénységnek 57 tudományos kísérleltet kellett végrehajtania,
köztük anyagtudományi, orvosbiológiai valamint élettani kísérleteket, de ezen kívül meteorológiai és csillagászati megfigyeléseket is végeztek.
A repülési terv szerint a Columbia a tizenötnapos küldetés befejezése után 2003. február elsején landolt volna a floridai Cape Canaveral űrkikötő betonján. Az űrrepülőgép és a személyezet azonban soha többé nem látta Floridát.
A Columbia űrrepülőgép hétfős személyzettel a fedélzetén – többszöri halasztás után – 2003. január 16-án helyi idő szerint 15 óra 39 perckor startolt el a Cape Canaveral űrkikötő LC-39 A jelű indítóállásáról.
A Columbia végzete tulajdonképpen már a start 82. másodpercében megpecsételődött, amikor egy aktatáska méretű szigetelőanyag vált le a főtartályról,
és nagyjából 800 km/órás sebességgel az űrrepülőgép bal félszárnya belépőélének ütközött.
A becsapódás megrongálta a belépőélet borító 8-as számú hővédő elemet, amelyen egy nagyjából 25 cm széles lyukat ütött. A Columbia ekkor már 20 kilométeres magasságban járt 3013,61 km/órás sebességre felgyorsulva. A felszállási manővert nyomon követő kamerák rögzítették is a becsapódást.
A Kennedy Űrközpont képelemzőit megdöbbentette a látvány: „Eleddig ez volt a legnagyobb törmelékdarab, amit valaha leválni láttunk egy űrjárműről és a legnagyobb törmelékdarab, ami eltalált egy űrsiklót"- összegezték ez első benyomásaikat. A csoport egyik mérnöke azonnal értesítette is a Space Shuttle program főmérnökét, Wayne Hale-t, de az irányítás nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek, mivel már korábban is előfordultak hasonló esetek. A Columbia katasztrófáját megelőzően összesen hat alkalommal észleltek a főtartályról történt szigetelőanyag leválást, az utolsót 2002-ben, az STS 112 N misszió startjának alkalmával.
A jelenség olyannyira ismert volt a NASA technikusai előtt, hogy egy külön erre alkotott „ foam shedding" vagyis „habhullás" kifejezéssel illeték a főtartály szigetelőanyag darabjainak leválását. Mivel a Columbia indításáig ezek sohasem jártak súlyos következményekkel,
ezért az irányítás és a repülésellenőrzés vezetői veszélytelennek tartották,
és ekként is kezelték ezeket az eseteket, hasonlóan a Challenger űrrepülőgép 1986. január 28-án bekövetkezett katasztrófáját okozó tömítőgyűrűk problémájához.
Noha voltak olyan szakemberek akik már korábban jelezték, hogy a szigetelőhab leválások magukban rejthetik egy potenciális katasztrófa kockázatát, a NASA illetékesei az STS 112-es eset kivizsgálása után arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy: „Az ET (External Tank – külső hajtóanyagtartály, a szerk.) biztonságos repülésre alkalmas, nem vet fel újabb aggodalmakat, és nincs további rizikó sem."
A NASA vezetői elvetették, hogy a Pentagon megkeresése mellett egy katonai kémműhold segítségével vizsgálják meg közelről a sérülést, és azt sem tartották szükségesnek, hogy erről tájékoztassák a Columbia személyzetét.
2003. február elsején kora reggel Rick D. Husband parancsnok és legénysége így annak tudatában kezdte meg a landolási előkészületeket, hogy minden a legnagyobb rendben van. A houstoni irányítás helyi idő szerint reggel nyolc órakor adott engedélyt a visszatérési manőver végrehajtásának megkezdésére. A bonyulult manőver első lépéseként a Columbia letért az orbitális pályáról és fokozatosan csökkenteni kezdte pályamagasságát, majd elkezdte a fékezést.
A légkörbe való visszatérést Husband parancsnok valamint a másodpilóta, William McCool irányította. Röviddel reggel kilenc óra előtt az irányítóközpontban azt észlelték,
hogy egyre több automatikus hibaüzenet érekezik a bal fékszárnyba épített szenzoroktól.
Az irányítás ezért a hibaforrás azonnali felderítésére és megszüntetésére utasította az űrrepülőgép parancsnokát. A Columbia a Csendes-óceán felett érte el az úgynevezett légkörbelépési pontot, 120 kilométeres magasságban.
( A légkörbelépési pont, vagyis az EI – Entry interface – az atmoszférának az a felső határa, ahol már érvényesülni kezd a légköri súrlódás hatása a közel 27 ezer kilométer/órás sebességgel haladó űrjármű falán.) Ahogy a Columbia mélyebbre süllyedt a mezoszférába,
az űrrepülőgép először erősen rázkódni kezdett, majd balra fordult és egyre jobban eltért a számított belépési szögtől.
Az automatika eleinte még korrigálta a bedőlést, de egy idő után már kézi vezérléssel sem sikerült megakadályozni az űrsikló egyre gyorsuló pörgését.
Az asztronautákat mideközben növekvő g-hatás érte; amikor elérték a kaliforniai partvidéket ennek értéke már meghaladta a 3 g terhelést. A Columbia és a földi irányítás közötti kapcsolat a tervezett landolási időpont előtt 16 perccel szakadt meg. Az űrsikló ekkor már a texasi légtérben haladt, 61 kilométeres magasságban és tizennyolcszoros hangsebességgel.
Röviddel a rádiókapcsolat megszakadása után egyre több fénypont jelent meg a radarképen. Ekkor vált bizonyossá hogy súlyos katasztrófa történt, és a Columbia megsemmisült.
A mezoszféra alsó határán megsemmisült űrrepülőgép roncsai igen nagy körzetben, három szövetségi állam területét érintve csapódtak a földbe. A begyűjtött roncsdarabok, a fedélzeti adatrögzítők továbbá az indításkor készített felvételek alapján a katasztrófa körülményeit kivizsgáló bizottság szakértői viszonylag gyorsan rájöttek a tragédia okára. A vizsgálat teljesen egyértelművé tette, hogy a Columbia katasztrófáját a főtartályról levált szigetelőanyag bal félszárny belépőélébe csapódása, illetve az ennek nyomán keletkezett sérülés okozta.
Amikor a visszatérési manőver során a Columbia az atmoszféra sűrűbb rétegeibe ért, az összenyomódástól extrém forróvá vált plazma a szigetelőanyag ütötte lyukon behatolt a szárnyba, és elkezdte szétégetni a bal félszárny tartószerkezetét. A nagy sebességgel beáramló ionizált gáz már ezt megelőzően is megváltoztatta az űrrepülőgép aerodinamikáját; a Columbia ettől kezdette el erősen rázkódni illetve elfordulni.
A személyzet nem tudta stabilizálni a gépet, és miután a hőterhelés valamint a sárkányszerekezetet ért mechanikai erők miatt letört a bal félszárny, végleg elvesztette az irányítást a Columbia felett. Az űrrepülőgép döbb darabra szakadt. Noha a parancsnoki kabin egyetlen egységként tört le a Columbia törzséről, teljesen valószínűtlen, hogy a legénység akár csak rövid időre is túlélte volna az űrrepülőgép szétszakadását.
Az azonnali deheremetizáció és az iszonyatos hőterhelés rögtön végezhetett velük. A rendelkezésre álló adatok szerint viszont bizonyos, hogy az űrhajósok az utolsó másodpercekben is megfeszített erővel küzdöttek a Columbia megmentésén. (Az űrhajósok földi maradványait csak DNS-analízissel sikerült azonosítani.) Bármilyen hihetetlennek tűnik, a rettenetes, 61 kilométerről történt zuhanásnak akadtak túlélői, a kísérleti célból a világűrbe vitt apró Caenorhabditis elegans fajnevű férgek.
A Columbia pusztulása megpecsételte az amerikai űrsikló program sorsát is, ami 2011. július 21-én, az Atlantis repülésével vált végleg az űrtörténelem részévé.