„Attól tartok, a visszaút borzasztóan fárasztó és monoton lesz."
(Scott kapitány naplóbejegyzése a Déli-sark elérése után.)
A felfedezések korszakának az egyik utolsó nagy fejezete az északi és a déli pólus eléréséért folytatott verseny volt. A századforduló éveiben az Arktisz, az Északi-sark meghódítása állt e veresengések célkeresztjében egészen 1909. áprilisáig, amikor az amerikai Robert Peary elsőként elérte az Arktiszt. ( Napjainkban többen is kétségbe vonják az amerikai felfedező elsőségét, a szerk.)
Az Északi-sark meghódtásáért folytatott verseny nagy esélyese, Roald Amundsen, Peary sikere után egyfajta vigaszágként elhatározta, hogy ő fogja elsőként elérni a Déli-sarkot. James Cook, a híres brit felfedező volt az első, aki 1773. január 17-én a hajójával átlépte a déli-sarkkört, de ő még nem látott szárazföldet, csak jéghegyeket.
Az Antarktisz partvidékét először 1820-ban Fabian Gottlieb von Bellingshausen, a cári orosz haditengerészet tisztje pillantotta meg, de nem tette a lábát a kontinensre.
Az Antarktisz földjére csak több évtizeddel később, 1895-ben lépett először ember,
Carsten Borchgrevink norvég biológus személyében. Az Antarktisz a századforduló idején legnagyobb részt még feltérképezetlen területnek számított.
A lakatlan déli kontinens felderítésében Anglia, illetve a brit Királyi Földrajzi Társaság (Royal Geographic Society) úttörő szerepet játszott. Az Antarktisz-kutatás aranykorának kiemelkedő alakja, Sir Ernest Henry Shackleton volt az első, aki 1908-ban megkísérelte a Déli-sark elérését, de a céltól 180 kilométerre, a rettenetes időjárási körülmények visszafordulásra kényszerítették.
Shackleton viszont aprólékos pontossággal feltérképezte a Déli-sarkhoz vezető útvonalat, és Robert Falcon Scott a második antarktiszi expedícióján, a tragédiába fulladt Terra Nova nevet viselő küldetés során e feljegyzés alapján sikeresen el is jutott a déli pólusra.
Sir Clements Markham, a brit Királyi Földrajzi Társaság elnöke az 1900-ban elindított Nemzeti Antarktisz Expedíció vezetésére Robert Falcon Scott sorhajóhadnagyot, a brit királyi haditengerészet ekkor 32 éves igen tehetséges és rendkívül ambiciózus tisztjét kérte fel.
Az RRS Discovery kutatóhajó parancsnokaként a korvettkapitánnyá előléptetett Scott 38 fős, tudósokból álló csoporttal a fedélzetén érte el az Antarktiszt körülölelő Déli-óceán vizeit. A Discovery-expedíción a kor tudományos életének olyan kiválóságai vettek részt, mint például Sir Ernest H. Shackleton, vagy Edward Adrian Wilson. A Discovery-expedíció fedezte fel a Ross-tengert, amit alaposan fel is térképeztek, valamint egy addig ismeretlen területet, amit az uralkodó iránti tiszteletből VII. Edward-király földnek neveztek el.
A Discovery-expedíció 1902. december 31-én érte el a küldetés legdélibb pontját a déli szélesség 81. fokának 17. percénél.
Scott kapitányra rendkívül mély benyomást tett a déli kontinens zord világa,
ezért miután hazatértek, elhatározta egy második expedíció megszervezését is. Nem kisebb cél lebegett előtte, minthogy ő legyen az első, aki eljut a Déli-sarkra.
Ezekben az években teljesedett ki az Arktisz meghódításáért folytatott verseny, ami miatt az antarktiszi expedíciók átmenetileg háttérbe szorultak. Scott azonban nem keseredett el, hanem szívós eltökéltséggel készült a második visszatérésére. Így is nyolc évébe telt a grandiózus vállalkozás megszervezése. Egészen az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy sikerül-e összegyűjteni az expedíció finanszírozásához szükséges pénzt.
Scott kutatóhajója, a Terra Nova egy teljes vitorlázattal is felszerelt gőzhajó 1910. június elsején futott ki a londoni kikötőből. Scott azonban Rotherhite-nél átszállt az egyik kísérőhajóra és visszament Londonba, hogy még gyűjtsön egy kis pénzt az expedíció számára. Egy hónappal később Fokvárosban csatlakozott ismét az ott horgonyzó Terra Nova személyzetéhez. Scott ekkor vette kézhez Amundsen táviratát, amiből megtudta, hogy a norvég felfedező az északi helyett szintén a Déli-sarkra tart.
A Terra Nova-expedíció személyzete Dél-Afrikából Új-Zélandra hajózott, és csakúgy, mint Scott első antarktiszi felfedezőútján, most is Port Chalmers kikötőjéből futottak ki.
Scott kutatóhajója sok tudományos műszert vitt magával. A Terra Nova tudóscsoportja rengeteg értékes meteorológiai és geográfiai mérést végzett, valamint megfigyelték az Antarktisz ekkor még jobbára ismeretlen állatvilágát is.
Scott számos tudományos programot végrehajtó vállalkozásával szemben
Amundsennek csupán egyetlen célja volt: a Déli-sark elérése.
Scott az 1908-as Shackleton-expedíció idején kiépített állomást, a McMurdót használta a pólustámadás bázisául. A Déli-sarkra vezető utat ugyancsak Shackleton feljegyzéseit követve tervezte meg. Vele szemben Amundsen a Bálna-öbölben, a Ross-jégen állította fel a bázisát, így Scott szárazföldi útvonala 110 kilométerrel hosszabb lett, mint norvég riválisáé.
Csaknem egyéves tudományos munka után a tudóscsoportból kiválasztott négy felfedező, dr. Edward Wilson, Edgar Evans, Lawrence Oates és Henry Bowers vágott neki Scott kapitány vezetésével a megpróbáltatásokkal és veszélyekkel terhes Déli-sarkhoz vezető útnak. Az utánpótlást, az élelmet és a fűtőanyagot szibériai pónik vontatta szánokkal vitték magukkal. A pólus felé vezető úton meghatározott szakaszonként élelemből és petróleumból álló depókat létesítettek, ezek helyét zászlókkal jelölték meg a végtelen hósivatagban.
A felfedezők tisztában voltak azzal, hogyha a sarktól visszafél tartva nem találják meg ezeket a létfontosságú raktárakat, az az életükbe kerülhet. A szánvontató pónik a vártnál rosszabbul tűrték a mgepróbáltatásokat, és már a Déli-sarkhoz vezető úton elpusztultak. Scott és társai ezután sajátmaguk voltak kénytelenek a nehéz teherrel megrakott szánokat vontatni, ami még tovább fokozta megpróbáltatásaikat a kegyetlen hideg és a hóviharok mellett.
Robert Falcon Scott és társai 1912. január 18-án érték el a Déli-sarkot. Öröm helyett azonban keserves csalódás várt rájuk; a póluson kitűzött norvég zászlóból és Amundsen otthagyott feljegyzéséből megtudták, hogy a norvég felfedező egy hónappal megelőzte őket.
A tragédiába forduló visszaút még sokkal keservesebb volt. Scott nem számolt a rossz idővel, pedig a március közepére tervezett visszatérés időpontjában már elviselhetetlenül hideg az antarktiszi időjárás. A szánhúzástól, az elégtelen folyadékbeviteltől és a brutális hidegtől legyengült felfedezőket még a skorbut is megtámadta.
Elsőként Evans-t vesztették el, aki miután belezuhant egy jégszakadékba, fizikailag és pszichésen is összeomlott. Oates lábán súlyos fagyási sérülések keletkeztek, ezért nagyon nagy fájdalmak közepette éppenhogy csak bicegni tudott. Egyik reggel kilépett a sátorból a tomboló hóviharba, és örökre eltűnt. Március utolsó napjaiban ismét tábort ütöttek; ekkorra már csak hárman maradtak.
Szinte mindenből kifogytak, és az utolsó depó, ami a megmenekülésüket jelenthette volna, hiába volt csak egynapi járóföldre tőlük, ezt már sohasem érték el. Scott kapitány március 29-én kelt utolsó naplóbegyezésében a következőket írta: „Azt hiszem, nem tudok tovább írni. Robert. Zárszó: Isten szerelmére, gondoskodjatok szeretteinkről."
A három felfedező holttestét csak nyolc hónappal később, a felkutatásukra kiküldött expedíció találta meg, 1912. november 12-én.