Az első valódi cápa-alakúak ( Selachiiformes főrend) a korai devon időszakban, mintegy 380 millió évvel ezelőtt jelentek meg az ősi óceánokban. A cápák törzsfejlődését méltán tekinthetjük a tengeri evolúció egyik legsikeresebb és befejezett történetének, mivel az újideji cápák (Euselachii) jó 160 millió évvel ezelőtt történt megjelenése óta a csoport szinte alig változott valamit.
A cápák evolúciójának azonban mind a geológiai közelmúltban mind pedig a földtörténet távoli múltjában is akadtak meghökkentő, különleges "vadhajtásai". Ilyennek tekinthetjük például a cápaevolúció legfiatalabb csoportját, a pörölycápák családját (Sphyrnidae), amely a korai miocén időszakban, csak "alig" 23 millió éve jelent meg a világtengerben.
A pörölycápák legkülönlegesebb fajjegye a lapátszerűen kiszélesedő és ellaposodó arckoponya, amelyről a csoport a nevét is kapta. A legnagyobb valószínűség szerint egy mutáns kékcápa-féle (Carchariniformes) lehet a csoport közös őse, a mutáns eredetű "pöröly" pedig evolúciós előnyt jelentett a csoport további törzsfejlődésében.
A jelen idei cápák közül kétség kívül a mélyvízi életmódot folytató koboldcápa (Mitsukurina owstoni) viheti el a legbizarr cápa képzeletbeli serlegét. Ez a nagyméretű, de az emberre teljesen veszélytelen faj má-már a horrorfilmek világát idézi a rendkívül szokatlan fejformájával.
A földtörténeti múltban sokkal több olyan csoport létezett a jelenhez képest, amelynek az egyedei még egy kreatív látványtervező fantáziájára is rácáfolnak a megjelenésükkel. Ezek között is az egyik legbizarrabb a késő karbon időszaktól a korai triászig (290 millió évtől 225 millió évig) létezett spirálfogú cápák ( Helicoprion) nemzetsége volt.
A Helicoprion cápák alsó állkapcsában ülő fogak ugyanis nem félköralakban, hanem egysíkban, leginkább egy ammonitesz vázára emlékeztető spirálban csavarodtak fel.
Sokáig egyáltalán nem tudtak mit kezdeni ezzel a lehetetlen fogszerkezettel a kutatók.
A legújabb feltételezések szerint az állat a spirális fogsorát körfűrészszerűen, a csigaházas polipok ( az ammonidák és a nautiloideák) kemény mészvázának a felnyitására használta.
Ennek azonban nem teljesen világos a hatásmechanizmusa, hiszen ezzel a fogstruktúrával nehéz elképzelni, hogyan tudott megragadni valamit a Helicoprion cápa. A Smithsonian Intézet kutatói, Victor Springer és Matt Carrano által készített rekonstrukcióban
a spirális fogakat körfűrésszerűen helyezték el az állkapocsban,
ami valamelyest közelebb vitte a kutatókat a fogstruktúra működésének megértéséhez, de hogy valóban így működött-e a spirálfogú cápák állkapcsa, ennek ellenére is kérdéses.
A kihalt, fosszilis Helicoprion cápanemzetség abból a szempontból is rekordernek számít a gerinces állatvilágban, hogy ez volt a valaha legtovább, közel 65 millió évig fennmaradt genus. ( A gerinces állatnemzetségek általában 5-15 millió évig maradnak fenn.)
A bizarr spirálfogú cápa nagytestű, 4-5 méter átlagos testhosszúsággal rendelkező sósvízi faj volt, amelynek Észak-Amerikából kerültek elő eddig a fosszilis maradványai.