„A világ már nem így működik... Most egy birodalom vagyunk, és amikor cselekszünk, megteremtjük a saját valóságunkat."
(Dick Cheney, ifjabb George Bush alelnöke)
A Szovjetunió 1991 decemberében történt megszűnése átrajzolta a hatalmi erőviszonyokat, és a még 1943-ban Teheránban, illetve 1945-ben Jaltában felvázolt háború utáni befolyási övezetek határait is. Az egykor a szovjet érdekszférához tartozó kelet-közép-európai államok kivétel nélkül átkerültek a nyugati érdekszférába, a volt szovjet tagköztársaságok közül pedig Belorusszia és Ukrajna, továbbá a kaukázusi, valamint a közép-ázsiai tagköztársaságok önálló államokká lettek.
A szovjet birodalom széthullása rendkívül súlyos gazdasági-politikai, sőt, erkölcsi válságot okozott az utódállamként létrejött Orosz Föderációban. A hidegháború abszolút győztesének tekinthető Egyesült Államok, továbbá Nyugat-Európa akkori vezetői, legalábbis 1989 és 1991 között még abszolút reálpolitikai gondolkodásmóddal közelítették meg az új helyzetben felvetődő komoly biztonságpolitikai kérdéseket.
Id. George Bush amerikai elnök, valamint Helmut Kohl német kancellár, továbbá Margaret Thatcher brit miniszterelnök, Francois Mitterrand francia köztársasági elnök és Manfred Wörner NATO-főtitkár egyaránt arról biztosították az utolsó szovjet államelnököt, Mihail Gorbacsovot, hogy a kelet-közép-európai országok elengedését nem kívánják felhasználni a NATO befolyásának keleti kiterjesztésére, és tiszteletben fogják tartani az orosz biztonsági érdekeket.
Ennek pontos mikéntjét azonban sohasem foglalták kötelező erejű nemzetközi szerződésbe.
Borisz Jelcin államelnöksége idején, az 1990-es években a Szovjetunió megszűnését követő válság megrázta Oroszországot, szétzilálódott a nemzetgazdaság és a hadsereg, a kiépülő és mérhetetlenül korrupt orosz „oligarchakapitalizmus"
pedig végletesen legyengítette az egykori szuperhatalmat.
Ezt a Szovjetunió romjain kialakult új helyzetet a világpolitika színpadán egyetlen szuperhatalomként talpon maradt Egyesült Államok (Kína az 1990-es évek elején még éppen csak megkezdte a „hosszú menetelését") az amerikai-nyugati befolyás további kiterjesztésére használta fel.
Az egykori kelet-közép-európai szovjet országok, a balti államoktól kezdve Bulgáriáig bezárólag, az Észak-atlanti Védelmi Szövetség, a NATO tagjaivá váltak, vagyis a nyugati katonai tömb tovább vitte kelet felé a határait. Oroszország számára ebben az új helyzetben egyedül Belarusz és Ukrajna maradt fenn nyugati „pufferzónaként", a NATO délkeleti határvidékén pedig a kaukázusi államok.
Az orosz politikában a Jelcin-korszakot jellemző alkalmazkodó és defenzív külpolitikai stratégiát illetően Vlagyimir Putyin 2000. május 7-én történt föderációs elnökké választása új fordulópontot jelentett.
Vlagyimir Putyin a jelcini évtized irányvonalával szakítva, már az elő pillanatoktól kezdve visszatért ahhoz a hagyományos nagyorosz külpolitikai gondolkodásmódhoz és erősen központosított hatalomgyakorláshoz, amely Richard Pipes harvardi történészprofesszor, Oroszország-szakértő szerint mindig is jellemezte Moszkvát. Putyin államfőként kemény kézzel letörte a nyugatbarát oligarchák hatalmát, az ország stratégiai jelentőségű nyersanyagkincseit pedig állami ellenőrzés alá vonta. Komoly intézkedéseket tett a hadsereg megerősítésére és fejlesztésére.
A jelcini visszaesés évei után Putyin elnöksége alatt Oroszország ismét visszaküzdötte magát a politikai-katonai nagyhatalmak sorába.
Ezzel pedig a hagyományos orosz nagyhatalmi-birodalmi törekvések újbóli érvényesítéséhez is megteremtette az alapokat.
Az orosz hatalom megerősítésének egyik első demonstratív lépései a dagesztáni, majd ezt követően pedig a második csecsen háború voltak. Az orosz hatalmi törekvések és érdekek érvényesítésében a 2008-as orosz-grúz háború jelentette az első igazán komoly lépést.
Grúzia 1991-ben kiáltotta ki a függetlenségét, ami után a grúzok saját felségterületének tekintett, orosz többségű Dél-Oszétia, Abházia és Adzsaria is kikiáltotta a más országok által el nem ismert saját függetlenségét.
2003 őszén az úgynevezett rózsás forradalommal a nyugatbarát nacionalista Miheil Szaakasvili jutott hatalomra,
aki meghirdette a országegyesítést, és az orosz befolyás alatt álló „szakadár" területek Grúziához csatolását. 2008-ban – erős amerikai támogatás mellett – Koszovó kikiáltotta a függetlenségét, és elszakadását Szerbiától.
Ezen felbuzdulva a zömében oroszok lakta Dél-Oszétia és Abházia is – Oroszországgal a háta mögött – bejelentette az elszakadását Grúziától. 2008 áprilisában Grúzia tagjelölti státuszt kapott a NATO-tól. Erre adott válaszként Oroszország jelentős hadérőt csoportosított át Grúzia határaihoz. 2008 augusztusában, a pekingi olimpia eseményeit kihasználva, Grúzia támadást intézett a Dél-Oszétiában állomásozó orosz békefenntartók ellen, majd megkísérelte a saját területének minősített szakadár tartomány fegyveres erővel való visszafoglalását.
Moszkva azonnali reakciója azonban nem maradt el; az orosz haderő visszaverte a grúzokat, a Kreml pedig 2008. augusztus 26-án elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét, méghozzá Koszovó példájára hivatkozva. Noha ifj. George Bush amerikai elnök kijelentette, hogy Dél-Oszétia és Abházia Grúzia elidegeníthetetlen területének számít, nem tudta megakadályozni, hogy az orosz többségű területek lényegében Oroszország fennhatósága alá kerüljenek.
Az orosz-grúz háborút a most kirobbant orosz-ukrán háború tanulságos előtörténetének lehet tekinteni, a nagyon hasonló alaphelyzet miatt.
Oroszország már 1991 óta létfontosságú biztonsági érdeknek tekinti a NATO-övezettel közvetlenül határos két nagy egykori szovjet tagköztársaság, Belarusz és Ukrajna, úgymond, semlegességét. A Kreml értelmezésében ezek a biztonsági érdekek, pontosabban a „semlegesség", a nyugati katonai szövetségtől való távolmaradást és stabil oroszbarát kormányzatokat jelent a két előbb említett ország esetében.
Belaruszban Alekszandr Lukasenko régóta fennálló autokratikus rendszere mindenben meg is felel a moszkvai semlegességi elképzeléseknek, de Ukrajnában ez a helyzet csak 2014-ig, a majdani úgynevezett színes forradalommal bekövetkezett hatalomváltásig állt fenn. 1991 és 2014 között Ukrajna élén - többségében - olyan oroszbarát kormányok álltak, amelyek tekintettel voltak Moszkva biztonságpolitikai igényeire.
A 2013. november 21-én elkezdődött, majd 2014 februárjában rezsimváltásba torkolló Majdan sem hozott azonban lényegesen mást, mint a 2004-es, úgynevezett narancsos forradalom. Az oroszbarát Viktor Janukovics elmozdítása után felállt új ukrán rendszer sem számolta fel az oroszországihoz nagyon hasonló oligarchakapitalizmust és gazdasági nehézségeket, de a legfőbb célként meghirdetett gyors európai uniós csatlakozás reménye is gyorsan szertefoszlott.
(A most zajló orosz-ukrán háború egyik következményeként az Európai Tanács munkáját segítő Állandó Képviselők Bizottsága ugyan elvi döntést hozott a vízummentesség megadásáról, és tagállami egyetértés született Ukrajna csatlakozási szándékának a támogatásáról is, de ez utóbbi sokkal inkább tekinthető elvi deklarációnak, mintsem azonnali lehetőségnek.)
A 2014 óta hatalmon lévő nyugatbarát kormányzatok nem tudták megoldani az ország igen jelentős, közel nyolcmillió fős orosz ajkú nemzetiségének problémáját sem; egyrészt tétlenül nézték az erősen oroszellenes szélsőséges ukrán nacionalista csoportok randalírozását, másrészt maguk is erővel léptek fel az orosz többség lakta donyecki régió autonómiatörekvéseivel szemben. Ezen a feszült helyzeten természetesen a 2017-ben bevezetett és az ukrajnai kisebbségek jogait - így a kárpátaljai magyarokat is drámaian érintő - elfogadhatatlanul csorbító nyelvtörvény sem javított.
A 2014-es kijevi fordulatra adott orosz válasz a Krím-félsziget elcsatolása, valamint a donyecki szeparatista mozgalmak támogatása volt, ami új szintre emelte az ellentétek eszkalálódását. Az amerikai külpolitika már az 1990-es évektől arra törekedett, hogy Ukrajnát a saját érdekszférájába vonja.
Zbiginew Brezinski, Jimmy Carter elnök egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója és az amerikai politikai élet nagy „szürke eminenciása", már az 1994-ben megjelent „A nagy sakktábla" című tanulmányában kendőzetlenül kifejtette, hogy Amerikának fontos középtávú stratégiai érdeke Kijev leválasztása Moszkváról, „mert Ukrajna nélkül Oroszország soha többé nem lesz eurázsiai nagyhatalom."
- Ukrajna fontossága nem erejéből és hatalmából adódik, hanem kitüntetett fekvéséből és belső gyengeségéből, ami kiszolgáltatja a nagy geostratégiai szereplők döntéseinek"- írja Brzezinski. De azt is minden szépítés nélkül kifejti, hogy az Ukrajna feletti amerikai befolyás megszerzése kulcskérdés abban, hogy Oroszország és Nyugat-Európa „nem kívánt mértékű" közeledése ne történhessen meg.
Brzezinski szerint a legnagyobb potenciális veszélyt ugyanis Németország és Oroszország „egymásra találása" jelentené, mert az orosz nyersanyagforrások és a német technológia egyesítése olyan erőcentrumot hozna létre, amely Amerika globális érdekeit veszélyeztetné.
Oroszország lényegében ugyanarra a felismerésre jutott, mint Brzezinski, csak más előjellel: Ukrajna 2008-tól lebegtetett potenciális NATO-tagsága - amit Amerika próbált kierőszakolni, és amit Nicolas Sarkozy, akkori francia elnök és Angela Merkel, akkori német kancellár teljesen érthetően ellenzett - és a 2014 utáni ukrán kormányok nyugati integrációt sürgető politikája a Kreml számára egyenlő az orosz biztonsági övezet felrúgására tett kísérlettel és Oroszország nagyhatalmi érdekeinek az aláásásával. Az orosz elnök már a 2007-ben Münchenben megtartott biztonságpolitikai konferencián bejelentette, hogy Oroszország a saját biztonsági érdekeivel ellentétesnek tekinti a határain kiépülő amerikai hegemóniát.
2008-ban a Bukarestben megrendezett NATO-konferencián került először komolyabban terítékre Ukrajna NATO-tagságának kérdése. 2014 után ez a folyamat felgyorsult, tovább növelve a Kreml frusztrációját. A 2019-es ukrán alkotmánymódosítás, amely alaptörvényi szinten deklarálta az ország NATO-tagságának szükségességét, Moszkva számára egyenesen olaj volt a tűzre. A fegyveres konfliktushoz vezető folyamat utolsó lépése a Moszkva biztonsági igényeinek írásos garantálásra tett követelés,
mint „teljesíthetetlen igény", visszautasítása volt a Biden-adminisztráció részéről.
A Kremlt nem nyugtatták meg azok az érvek, mely szerint a NATO, mint védelmi szervezet, senki biztonságát sem veszélyezteti.
Noha senki nem számított komolyan az Ukrajna elleni orosz intervencióra, az előzőekben felvázolt folyamatból mégis ez volt az egyik lehetséges opció.
Egy szuverén állam ellen hadüzenet nélkül indított fegyveres intervenció a nemzetközi joggal ellentétes cselekedet,
és agressziónak minősül, az indítékoktól függetlenül. A jelenlegi helyzet tárgyilagos megítélése szempontjából azonban muszáj megemlíteni, hogy 1945 óta nemcsak az orosz , hanem az amerikai szuperhatalom is számos esetben élt ezzel a nemzetközi jog és az ENSZ alapokmánya szerint illegitimnek számító eszközzel, elég csak a 2011-ben Líbia ellen ENSZ-felhatalmazás nélkül elindított NATO-beavatkozásra gondolni.
Hosszú listát lehetne készíteni az amerikai és az orosz szuperhatalom intervenciós beavatkozásairól, 1956-tól kezdve a vietnami háborún és a prágai tavasz leverésén keresztül a közép-amerikai térségben végrehajtott katonai akciókon át egészen a szovjet (majd később amerikai) afganisztáni kalandig bezárólag. Mindkét részről ezeket az intervenciókat a nagyhatalmi befolyási övezet erőszakos megvédése, vagy a saját érdekszféra kiterjesztésének szándéka vezette, és vezeti ma is.
Persze, ez egyik felet sem mentesítheti a nyers erőszak alkalmazásának elítélése és nemzetközi jogi következményei alól. Viszont csak és kizárólag a „jó", valamint a „rossz" párharcaként beállítani ezeket az eseményeket nem egyéb, mint a valós tények és összefüggések saját érdekek mentén való torz leegyszerűsítése.