Az Egyesült Államokban a szabad munkaerőt foglalkoztató, fejlett északi és a döntően rabszolgatartó, ültetvényes gazdálkodást folytató déli államok hosszú ideje tartó konfliktusa a 19. század közepén egyre élesebbé vált. A republikánus párti Abraham Lincoln 1860. novemberi elnökké választása előre vetítette a polgárháború rémét, hiszen
Lincoln pályafutása során erkölcsi és józan gazdasági megfontolások alapján is élesen ellenezte a rabszolgaság intézményét.
A politikus úgy vélte, az ország érdekei ellen való, hogy a munkások nem fizetett dolgozókkal kell versenyezzenek, s egy levelében így fogalmazott:
„A megosztottság nem tartható fenn. Úgy hiszem, ez a kormány nem tűrheti tovább, hogy az emberek fele rabszolga, másik fele pedig szabad legyen".
A korábbi megegyezést jelentő Missouri-kompromisszumot 1854-ben a Kansas-Nebraska-törvény (1854) beterjesztésével próbálták módosítani. Ennek vitája során Lincoln szembeszállt a törvénytervezetet benyújtó és védelmező Stephen A. Douglas illinois-i szenátorral, aki számára az önkormányzás elve volt az elsődleges. A politikus úgy gondolta, hogy ha a szabad amerikaiak rabszolgatartó államot kívánnak létrehozni, ebben senki sem akadályozhatja meg őket, ugyanúgy, ahogy
a rabszolgatartás saját államukon belüli megtiltását sem vitathatja el tőlük semmiféle föléjük rendelt szövetségi kormány, mivel az nem lehet illetékesebb, mint saját akaratuk.
Lincoln számára a rabszolgatartás nyugati irányú elterjedésének és a néger populáció nyugatra vándorlásának megakadályozása volt az elsődleges szempont.
Néhány déli úgymond gyökerében kívánta megszüntetni a „bajt": 1861 februárjában merényletet kíséreltek meg az új elnököt Washingtonba szállító vonat ellen, de nem jártak sikerrel. Abraham Lincoln-t így 1861 március 4-én beiktatták hivatalába. Hét, elszakadását korábban kimondó déli állam már 1861. február 9-én megalakította az Amerikai Államok Konföderációját, amit Lincoln lázadásnak minősített.
A Konföderáció csapatai 1861. április 12-én megostromolták a Dél-Karolina állambeli Charleston kikötőjében álló Sumter-erődöt, amivel kitört az 1865-ig tartó polgárháború.
A kezdeményezés az első időszakban a déliek kezében volt, a rendkívül tehetséges Robert E. Lee tábornok több csatában megverte a Virginiába betörő, számbeli fölényben lévő északiakat, és Északra helyezte át a hadszínteret.
Abraham Lincoln már ebben a válságos helyzetben fontolgatta a kiáltvány közzétételét, amelytől azt is remélte, hogy meggyengítheti a rabszolgák alkalmazására támaszkodó Dél gazdaságát, és óvatosságra intheti az európai államokat a Konföderáció elismerésének kérdésében.
A tervezetet egy év múlva, 1862 júliusában bocsátotta először a Kongresszus elé, és felhatalmazásával élve 1862. szeptember 22-én léptette életbe. Az időzítés azonban nem volt véletlen: öt nappal korábban, szeptember 17-én a marylandi Antietam mellett vívott, rendkívül véres csatában sikerült megállítani Lee csapatait, és a siker nyomán Lincoln úgy érezte, elérkezett a megfelelő pillanat.
Hivatalosan 1863. január 1-jén írta alá a dokumentumot, e szavak kíséretében: „soha életemben nem voltam biztosabb abban, hogy helyesen cselekszem, mint most".
A proklamációból mindössze 48 – Abraham Lincoln által utólag aláírt - példányt nyomtattak, ezeknek már csak kevesebb mint a fele van meg, az eredeti, kézzel írt példányt a washingtoni Nemzeti Levéltárban őrzik.
A dokumentum „visszavonhatatlanul és örökre" szabaddá nyilvánított minden olyan személyt, akit a lázadó államokban rabszolgaként tartottak, de akkor nem túl sok embert érintett. Hatálya ugyanis nem terjedt ki azokra az államokra, ahol törvényes volt a rabszolgaság, de az Uniót támogatták, Délen pedig csak az északiak által ellenőrzött területeken érvényesíthették.
Ez akkor csak 75 ezer embert jelentett, de ettől kezdve egyre több fekete szökött északra, s az északiak hadisikerei nyomán a háború végéig 3,5 millió rabszolga nyerte el szabadságát.
Lincoln kiáltványával a polgárháború egy új szakasza kezdődött el, amelyben a felbőszült déliek újult erővel vetették magukat a küzdelembe, amely értelmezésükben immár a fajok közötti harccá változott, de a rabszolgatartás ügye végképp elveszett.
Az északiak morális fölénybe kerültek, mert magukat a szabadság, a déliek pedig a rabság híveinek nevezhették, s a polgárháború 1865-ben az ő győzelmükkel ért véget.
Két hónappal a polgárháború vége előtt Abraham Lincoln úgy nyilatkozott, hogy a rabszolga-felszabadítás volt kormányának legfőbb cselekedete. Az újraválasztása után, 1865. március 4-én rendezett beiktatási ünnepség volt az első, amelyen már színes bőrű vendégek is megjelentek.
A rabszolgaság teljes eltörlését az alkotmány 1865. december 18-án életbe lépett 13. módosítása iktatta törvénybe, de Abraham Lincoln ezt nem élte meg: 1865. április 15-én gondosan kitervelt, hidegvérű gyilkosság áldozata lett.
A feketéknek még egy hosszú évszázadot kellett várniuk arra, hogy - 1964-ben - a polgárjogi mozgalmak hatására hatályon kívül helyezzék a faji megkülönböztetés minden formáját, de a rasszizmus máig létező probléma maradt.
2009. június 18-án a washingtoni szenátus bocsánatot kért a feketéket sújtó egykori rabszolgaság és faji szegregáció miatt.
Az amerikai elnök tavaly írta alá azt a törvényt, amely évtizedek óta először egy úgynevezett szövetségi ünnepnapot beiktatva, szövetségi ünnepnappá nyilvánította június 19-ét annak emlékére, hogy 1865-ben ezen a napon szabadultak fel az utolsó rabszolgák a texasi Galveston városában.
(MTVA Sajtóarchívum, Origó)