A második világháború az emberiség történetének legnagyobb és a legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusa volt, aminek kezdete – legelterjedtebb álláspont szerint – az 1939. szeptember 1-jei, Lengyelország elleni német támadáshoz köthető.
Olaszország és Japán 1940. szeptember 27-én kötötte meg Berlinben Németország a háromhatalmi egyezményt, amelyben kimondták, hogy segítik egymást a szövetségesek ellen.
Miután 1940-ben Olaszország a németek oldalán belépett a második világháborúba, Észak-Afrika is hadszíntérré vált. A két évig váltakozó sikerrel folyó harcok 1940 szeptemberében kezdődtek, amikor az elbizakodott Duce, Benito Mussolini az olasz gyarmat Líbiából támadást indított a brit befolyás alatt álló Egyiptom ellen. Offenzíváját gyorsan megállították, sőt az ellentámadásba lendült britek megszállták Kelet-Líbiát. A szorult helyzetbe került olasz diktátor kénytelen volt német szövetségeseihez fordulni, Hitler pedig 1941 februárjában Erwin Rommel tábornokot küldte segítségére.
Az úgynevezett Afrikakorps (más írásmóddal Deutsche Afrika Korps) a következő hónapokban visszafoglalta a kelet-líbiai partvidéket,
de az itteni két legfontosabb kikötő, Tobruk és Bengázi a britek kezén maradt. 1941 végén ismét az időközben túlerőbe került britek indítottak offenzívát, de kudarcot vallottak, sőt Rommel 1942 nyarára elfoglalta Bengázit és Tobrukot is.
A diadalai elismeréseként altábornaggyá előléptetett Erwin Johannes Euge Rommel, „a sivatagi róka" tovább folytatta az előrenyomulást.
Amikor ötszáz páncélossal, könnyű- és gyalogos hadosztályaival átlépte az egyiptomi határt, Egyiptomban pánik tört ki. A brit flotta a Vörös-tengerre hajózott, a kormányhivatalokban megkezdték a dokumentumok megsemmisítését. Az Afrikakorps június végére elérte az Alexandriától száz kilométerre fekvő el-Alameint, s a kis vasútállomás térségében a következő hónapokban két csata is lezajlott.
A védekező britek ott ásták be magukat, ahol a sivatag alig hatvan kilométerre szűkül a tenger és a déli, járhatatlan Kattara-mélyföld között, nehogy Erwin Rommel német tábornagy alkalmazhassa kedvenc átkaroló taktikáját. Ő kénytelen volt frontális támadással próbálkozni, de nem sikerült áttörnie a brit vonalakat, a front megmerevedett.
A harcok közben az Afrika korps legtapasztaltabb katonái estek el, tankokat és üzemanyagot pocsékoltak el, az utánpótlási vonalak nagyon hosszúra nyúltak.
A következő heteket mindkét fél a sorai rendezésére próbálta meg felhasználni. Rommel tábornagy erősítésre nem számíthatott, ezért egy hatalmas aknamezőt telepített, megmaradt tankjait a védvonal mögött, lépcsőzetesen állította fel. A brit miniszterelnök, Winston Churchill augusztusban az európai hadszíntéren remekül szerepelt
Bernard Montgomery tábornokot nevezte ki a 8. brit hadtest parancsnokává, és világossá tette számára: csak a győzelmet fogadja el.
„Monty" néhány hét alatt lelket öntött a lerongyolódott, demoralizált seregbe, népszerűségét nagyban növelte, hogy a katonákkal együtt szívta a cigarettát, és nem fordított különösebb gondot a – szerinte – fárasztó katonai formalitásokra.
A rendkívül óvatos stratéga csak azután vállalkozott a támadás megindítására, hogy módszeresen szétzilálta a csaknem ezer kilométeres német utánpótlási vonalat, tönkretette a víznyerő helyeket, és kétszeres túlerőbe került: kétszázezer embere, ezer tankja és ugyanennyi ágyúja, valamint ötszáz repülőgépe állt szemben a mintegy százezer német és olasz katonával, ötszázötven tankkal és ötszáz repülőgéppel.
A második el-alameini csata 1942. október 23-án kezdődött, a megromlott egészségű Rommel ekkor már Berlinben tartózkodott gyógykezelésen, és csak két nap múlva érkezett vissza a hadszíntérre.
A britek húsz méterenként felállított ezer ágyúval hat órán keresztül zúdítottak tűzözönt a német állásokra, majd átjárókat nyitottak az aknamezőn. Ezek azonban olyan keskenyek voltak, hogy a tankok csak libasorban tudtak előre haladni, és a németek két nap alatt háromszázat lőttek ki, ellentámadásaik miatt az offenzívát hat nap múlva le kellett állítani.
Montgomery egy pillanatra sem bizonytalanodott el, s újabb támadást készített elő, amely a Supercharge fedőnevet kapta. November 2-án a hatalmas tüzérségi tűz és légi bombázás után rohamozó britek súlyos veszteségek árán most már áttörték a német vonalakat.
A tarthatatlan helyzetbe került Rommel engedélyt kért Berlinből a visszavonulásra, de a dührohamot kapott Hitler ezt megtiltotta neki.
A megdöbbent Rommel engedelmeskedett, de november 4-én, amikor már csak harminc harcképes tankja maradt, és utolsó védvonalán is hatalmas rés tátongott, feladta állásait. Az óvatos Montgomery elmulasztotta a lehetőséget, hogy megsemmisítse ellenfelét, de a Churchilltől elvárt győzelmet elérte.
Az Angliában a harangok megkondításával ünnepelt győzelemnek hatalmas ára volt: a britek 13 500 embert és ötszáz tankot, a tengelyhatalmak tizenötezer katonát vesztettek, és több tízezer katonájuk esett fogságba.
A csata után a szövetségesek kezébe került a kezdeményezés, Rommel a továbbiakban csak szervezett hátrálásra volt képes.
„Monty"kiszorította Egyiptomból, visszafoglalta Bengázit, Tobrukot és Tripolit, 1942 végén a szövetségesek Marokkóban is partra szálltak. A harapófogóba került Rommelnek briliáns taktikával sikerült elérnie a németek és az olaszok által tartott Tunéziát, s nem sokkal később örökre otthagyta Afrikát. Az utánpótlásától elvágott, blokád által fojtogatott Afrikakorps végül 1943 májusában, Tuniszban adta meg magát.
(MTVA Sajtóarchívum, Origó)