Eddig ezeket az állatokat némának hittük, pedig nem azok

A tuatara (Sphenodon punctatus) egy új-zélandi hüllő is adhat ki hangokat

Eddig némának tartották őket, pedig összesen 53 állat hangja került újonnan a „vokalizációk" családfájának listájára. A tudósok most igyekeznek meghatározni, mikor jelent meg az akusztikus kommunikáció az evolúció történetében.

A végre hallható fajok négy különböző állat kládból származnak, köztük 50 teknősfajtól, a dél-amerikai tüdőhaltól (Lepidosiren paradoxa), a Cayenne caecilian nevű végtag nélküli kétéltűtől (Typhlonectes compressicauda) és egy új-zélandi hüllőtől, amely tuatara (Sphenodon punctatus) néven ismert.

Minden feljegyzett faj változatos akusztikus repertoárral rendelkezik, amely számos különböző hangot tartalmaz

– összegezték a tanulmány szerzői eredményeiket a ScienceAlert online tudományos portálnak. – Ráadásul az a tény, hogy a teknősök életfájában oly sok faj osztozik énekhangok kibocsátásában, erősen utal arra, hogy a teknősök valamennyi ősei kiadhattak valamiféle hangot.

Sőt, amikor a kutatók a teknősök adatait 1800 másik, tüdővel rendelkező gerinces elemzésével kombinálták,

bizonyítékot találtak a hangképzés és az akusztikus kommunikáció közös eredetére minden olyan állatnál, amely elegendő gerinccel rendelkezett a levegővételhez és a kilégzéshez.

A tuatara (Sphenodon punctatus) egy új-zélandi hüllő is adhat ki hangokat Forrás: Pinterest

A tudósok szerint a kétéltűeket és hüllőket sokkal kevésbé tanulmányozzák, ezért a tudománynak nincs sok adata a hangkibocsátásukkal kapcsolatban, de ez nem jelenti azt, hogy némák.

A Nature Communications tudományos szaklapban publikált tanulmány szerint ha valóban meg akarjuk érteni, hogyan fejlődött az akusztikus kommunikáció, akkor szisztematikusan kell dokumentálnunk ezeket a „kulcsfontosságú, elhanyagolt csoportokat". A jelenlegi kutatás pontosan ezt próbálta tesztelni.

A szerzők csak 106 „elhanyagolt" faj között kerestek hangadást, de így is több tucat példát találtak az akusztikus kommunikációra a rendelkezésre álló szakirodalomban.

Az ezzel kapcsolatos elméletek azt sugallják, hogy ez az alapvető tulajdonság többször is megjelenik az élet fáján, ám ez a madaraknál és emlősöknél látható fülszerkezetek és hangmorfológiák sokféleségén alapul.

Az új filogenetikai elemzés azonban azt mutatja, hogy ez helytelen. Az a tény, hogy az életfán egymástól oly távol álló állatok hasonló módon és okokból adnak hangot – legyen szó párzásról, kommunikációról vagy szülői nevelésről – arra utal, hogy a készségnek közös az eredete. A tanulmány szerint úgy tűnik, hogy ez a tulajdonság egy olyan ősre nyúlik vissza, amely sokféle modern gerincesre jellemző és körülbelül 407 millió évvel ezelőtt élt.

Eredményeink azt mutatják, hogy az akusztikus kommunikáció nem fejlődött többször a különböző kládokban, hanem közös és ősi evolúciós eredete van

– összegezte Marcelo Sánchez paleobiológus, a svájci Zürichi Egyetem munkatársa.

A most publikált eredmények emlékeztetnek arra, hogy attól, hogy egy állatot még soha nem hallottunk, még nem biztos, hogy néma.