Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A Gestapo, a náci titkosrendőrség, az SD és katonai hírszerzés egyaránt hírhedt volt a válogatott kínzásokat, fenyegetéseket, szélsőséges és szadista eszközöket alkalmazó vallatási módszereiről
A kihallgatásokon bevetett szadista módszerek azonban volt, amikor sikertelennek bizonyultak.
Számos hadifogoly élte át és szenvedte el a brutális vallatásokat, de ennek ellenére gyakran csak olyan alapvető információkat közöltek kigallgatóikkal, mint a nevük, a rangjuk és a származási helyük, de az is számos esetben előfordult, hogy szándékosan hamis tartalmú információkat adtak a fogvatartóiknak.
Az egyik hírszerző azonban egészen más módszert alkalmazott, ráadásul jóval nagyobb sikerrel, mintha fizikailag kínozta volna az áldozatait.
Ezt a foglyaival látszólag jószívű és barátságos náci vallatót Hanns Scharffnak hívták, aki - mondhatni - látszatkedvességével küldte halálba az áldozatait.
Hanns-Joachim Gottlob Scharff 1907-ben született a mai Lengyelországhoz tartozó Kelet-Poroszországban. Édesapja, Hans Hermann Scharff a német császári hadsereg kitüntetett katonájaként szolgált, de az első világháborúban életét vesztette. A fia valósággal bálányozta az apját, akire élete végéig példaképként tekintett . Schraff édesanyja dúsgazdag családból származott, akik Németország egyik legnagyobb textilgyárát vezették Lipcse közelében.
Az ifjú Hanns a textilkomplexum melletti családi villában nevelkedett.
Diákként élénken érdeklődött a művészetek és az angol nyelv iránt, ami később megalapozta a második világháború utáni életét.
Scharff a családi tradíciókat folytatva tanulta ki a textilipar múhelytitkait, beleértve a marketing és az exportismereteket is. Tehetségének és jó üzleti érzékének köszönetően egyre feljebb lépett a vállalati ranglétrán. Hamarosan kinevezték a vállalat tengerentúli részlegének igazgatójává, ezért átvette a cég dél-afrikai, Johannesburgban lévő képviseletének vezetését . A feltörekvő fiatalember közel tíz évig maradt Dél-Afrikában, és itt ismerkedett meg leendő feleségével, Margaret Stokes-szal. A brit származású dél-afrikai hölgy apja Claud Stokes kapitány, a Royal Flying Corps századparancsnoka volt.
Schraff a családjával együtt 1939 késő nyarán épp a németországi Greizben nyaralt, amikor kitört a második világháború.
Miután itt ragadtak, Scharff Berlinben talált munkát, de hadköteles némt állampolgárként hamarosan behívták a Wehrmachthoz. Egyenesen a frontra küldték volna, ám a férfi úgy vélte,hogy sokkal nagyobb hasznát vennék, ha nem frontharcosként, hanem német/angol tolmácsként alkalmaznák a seregben.
Az angolt anyanyelvi szinten beszélő Schraff kérelmét egy magasrangú tábornok is támogatta, aki távirati parancsot küldött Scharff páncéloshadosztályához, hogy helyezzék át az állományukba tartozó katonát a Wehrmacht wiesbadeni tizenkettedik tolmácstársasághoz. A távirat éppen aznap reggel érkezett meg Schraff magasabb egységéhez, amikor hadosztályának a keleti frontra kellett volna indulnia.
De ekkor még semmi sem volt biztos. Amikor Scharff megérkezett Wiesbaden-be és az egysége után érdeklődött, olyan parancsot kapott, hogy annál az alakulatnál jelentkezzen, amelyet szintén a keleti frontra tvezényeltek.
Schraff kétségbeesésében felvette a kapcsolatot egy magas rangú német tiszttel, aki ismerte az apját. Csak ennek közbenjárására kapott beosztást a „megfelelő" egységhez amivel így már másodjára sikerült elkerülnie a valószínűleg biztos halált jelentő szovjet fronton való bevetését.
Scharff először a brit katonai szervezeti rendet tanulmányozta, de hamarosan ráunt erre a feladatra.
Ezért azt mondta az egyik felettesének, hogy „elégedetlen a lyukak készítésével a papíron". Bár e megjegyzésével jó alaposan felbosszantotta a közvetlen elöljáróját, de ennek ellenére mégis áthelyezték a Luftwaffe oberursel-i kihallgatóközpontjába. Scharff azon kevesek egyike lett, akik tolmácsként szolgáltak hadifoglyokat vallató hírszerzők mellett. Ez az új beosztása jelentett fordulópont Scharff tevékenységében.
A nyugati fronton elfogott összes szövetséges pilótát a központba vitték kihallgatásra.
És bár Scharff eleinte alacsonyabb beosztásban szolgált, de amikor két felettese meghalt egy repülőgép-balesetben, előléptették és végleg áthelyezték a hadseregtől a légierőhöz. A férfi itt ismerte meg alaposan az általánosnak számító durva kihallgatási technikákat és úgy vélte, hogy ő sokkal hatékonyabban tudná elvégezni ezt a feladatot.
Scharff úgy döntött, hogy a „jó zsaru" szerepét fogja felhasználni annak érdekében, hogy elérje céljait. A vallatások során először elnyerte a foglyok bizalmát: hosszú erdei sétákra vitte őket, megkínálta áldozatait a felesége sütötte finomságokkal, kötetlenül elbeszélgetett velük, jó orvosi ellátást biztosított számukra, sőt, néha még felügyelet mellett repülni is engedte őket.
Az apró kedvességek mellett nem felejtette el közölni a foglyokkal, hogy ő az egyetlen, aki távol tudja tartani tőlük a Gestapot, de csak akkor, ha együttműködnek vele.
Schrafnak következő volt a kihallgatási módszertana: először is jó alaposan megismerte a hadifoglyot, majd megengedte neki, hogy mindenféle kényszer nélkül beszéljen. Közben általában úgy viselkedett, mintha előre tudta volna a kapott válaszokat, de kijelentette, a felettesei ragaszkodnak ahhoz, hogy az információ személyesen a fogolytól származzon.
Ezután vagy megerősítette, hogy ismeri az információt, vagy megszakította a beszélgetést.
Taktikája Scharff-módszerként vált ismertté, ami nagyon sikeresnek bizonyult. A hadifoglyok gyakran maguktól tártak fel létfontosságú háborús információkat Schraff trükkjei révén. Nem volt brutalitás vagy kínzás, és Schraff mint vallató még a hangját sem emelte fel soha. Természetesen ugyanazt az aljas célt szolgálta, mint - másként - szadista náci társait, ezt azért tegyük hozzá.
Taktikájának köszönhetően Scharff részletes és pontos kimutatést tudott összeállítani az amerikai pilótákról, különösen a magasabb rangúakról.
A kimutatás tartalmazta a szülővárosukra és családjukra vonatkozó információkat, a beosztásukra és katonai múltjulkra, valamint az egységeikre vonatkozó adatokat, illetve a szolgálaton kívüli amerikai és brit pilóták viselkedésével kapcsolatos fontosabb részleteket.
A megszerzett adatok birtokában még könnyebben be tudta csapni a hadifoglyokat. Scharff gyakran viselt – engedéllyel – utcai ruhát, ami miatt a foglyok azt hitték, hogy sokkal magasabb rangú, mint amilyennek mutatja magát.
Scharff a háború alatt számos híres, magas rangú pilótát hallgatott ki. Közéjük tartozott például Francis Gabreski alezredes is, akit a második világháború egyik legjobb amerikai harcipilótájaként ismertek Európában. A kihallgatása végül nem járt sikerrel, ami figyelemre méltó annak tükrében, hogy
Scharff a becslések szerint körülbelül 500 hadifoglyot hallgatott ki és csak néhány tucatra tehető azoknak a száma, akik nem szolgáltattak használható hírszerzési információkat.
Rendkívüli sikereiről és egyedi módszeriről illetve kihallgatási taktikájáról a szövetséges hírszerzők is tudomással rendelkeztek. Ezért a hitleri Németország bukása után nem állították hadbíróság elé, és más, a szövetséges hatóságok elől bújkáló nácikhoz hasonlóan nem kellett Dél-Amerikába menekülnie sem. 1948-ban felkérték, hogy utazzon az Egyesült Államokba, és hallgassa ki Martin J. Montit, aki 1944-ben a náci Németországba disszidált. Az amerikai légierő elhárítása azt is szorgalmazta, hogy Schraff
tartson előadásokat kihallgatási technikáiról és első kézből szerzett tapasztalatairól.
Az amerikai katonai elhárítás átvette Schraff módszereit, és dollármilliókat költött annak továbbfejlesztésére. A volt náci hírszerző végül az Egyesült Államokban telepedett le és amerikai állampolgárságot kapott. Megbocsátottak neki.
Nem múlt el a művészetek iránt érzett fiatalkori szenvedélye sem, így sikeres (máig működő) vállalkozást létesített,
amely mozaik-alapú bútorokat és műtárgyakat kezdett forgalmazni.
Schraff iparművészeti termékei hatalmas sikert arattak New York-ban, majd Los Angeles-ben is; az egykori aljas vallató ismert mozaikműves lett. Átalakult azzá. A náci Hanns Scharff magas kort élt meg, 1992-ben halt meg, 85 éve korában. Emlékiratainak egy részét az Argosy Magazin 1950-es kiadásaiban publikálták, majd 1978-ban jelent meg The Interrogator: the Story of Hanns Scharff (magyarul, A kihallgató: Hanns Scharff története) című könyv, ami Scharff emlékiratainak és Raymond Toliver katonai író életrajzi munkájának az ötvözete.
