A mindeddig ismeretlen hatalmas folyót felfedező kutatók olyan légi radaros felmérések kombinációját alkalmazták, amellyel "átláttak" a vastag jégrétegen, miközben modellezni tudták a vízáramlást. A vizsgált terület magában rejti az Antarktisz keleti és nyugati jégtakaróiból származó jeget is, ahonnan a víz a Weddell-tengerbe ömlik.
A tanulmány alapjául szolgáló régióban elegendő jég található ahhoz, hogy körülbelül 4,3 méterrel megemelje a tengerszintet
– mondta Martin Siegert gleccserkutató, az angliai Imperial College London munkatársa a ScienceAlert online tudományos portálnak. – Az, hogy ebből a jégből mennyi és milyen gyorsan olvad el, összefügghet azzal, hogy mennyire csúszós a jég alapja; az újonnan felfedezett folyórendszer szintén erősen befolyásolhatja ezt a folyamatot.
A tudósok már régóta tisztában vannak azzal, hogy a jégtakarók alatt víz folyik. Ez kétféleképpen történhet: a geotermikus hő és a súrlódás megolvaszthatja a jégtáblákat a gleccser talapzatában míg a mély hasadékok – az úgynevezett moulinok – a felszíni olvadékvizet vezethetik le a gleccser aljáig. Ez utóbbi
sokkal inkább az Északi-sarkvidéken és Grönlandon fordul elő, ahol nagyobb a jégvastagság szezonális eltérése.
A Nature Geoscience tudományos folyóiratban publikált, új tanulmány szerint az Antarktiszon elég olvadás történhet a jégtakarók tövében ahhoz, hogy jég alati folyók képződjenek. Ezek a nagynyomású édesvízcsatornák viszont felgyorsíthatják a jég olvadási folyamatát, mivel a gleccser alapja kevésbé lesz stabil azon a ponton, ahol találkozik a tengerrel.
Míg a szakemberek egyre pontosabb méréseket végeznek azzal kapcsolatban, hogy mennyi jég olvad el az északi és a déli sarkon, addig az olvadást előidéző folyamatok egyre bonyolultabbá válnak. Az itt tett felfedezések viszont segíthetnek jobban megérteni a mögöttes folyamatokat, ami azt jelenti, hogy a jövőben pontosabb modellek készülhetnek a jégveszteségről.
Korábbi tanulmányok a jégtakarók szélei és az óceán vize közötti kölcsönhatást vizsgálták, hogy meghatározzák, hogyan néz ki pontosan az olvadás folyamata
– mutatott rá Neil Ross, a Newcastle-i Egyetem glaciológusa. – Egy olyan folyó felfedezése azonban, amely több száz kilométerre nyúlik be a szárazföld belsejébe és megáltoztatja e folyamatok egy részét, azt mutatja, hogy nem érthetjük meg a jég olvadását anélkül, hogy figyelembe ne vennénk az egész képet: a jégtakarót, az óceánt és az édesvizet.
A kutatók úgy látják, ha az olvadás mértéke tovább növekszik az Antarktiszon és a nyarak is elég melegek lesznek ahhoz, hogy felszíni olvadást okozzanak, az jelentős hatást gyakorolhat a már meglévő, rejtett folyókra, és potenciálisan szezonálisabbá teheti a jégtakarót, ahogy azt Grönland esete is mutatja.
Ezek a tényezők viszont egy úgynevezett visszacsatolási hurkokhoz vezethetnek, ahol maga a további olvadás még gyorsabb jégveszteséget eredményez.
Ennek egyik módja a mélyvízi áramlások megjelenése, melyek hatására a jég gyorsabban mozog, nagyobb súrlódást és még nagyobb olvadást okozva.
A tudomány csak most kezdi megérteni, hogy egész vízrendszerek léteznek odalent, amelyeket hatalmas folyamhálózatok kötnek össze.