A lábnyomokat egy ősi tómederben találták meg, óriási lajhárok és mamutok maradványai mellett, amelyek a korábbi tanulmányok szerint
„a legkorábbi egyértelmű bizonyítéka az emberi letelepedésnek az amerikai kontinensen" az utolsó jégkorszak csúcspontján, amit az utolsó gleccsermaximum néven is ismerünk.
A DRI, a Kansas State University, a University of Nevada, a Reno és az Oregon State University tudósai által végzett új kutatások most vitatják az eredeti tanulmányt, és azt állítják, hogy a lábnyomok több ezer évvel később keletkezhettek, mint azt eredetileg állították.
Elolvastam az eredeti tanulmányt a White Sands-i emberi lábnyomokról, és nem csak az döbbentett meg, hogy a lábnyomok milyen hatalmas méretűek, hanem, hogy mennyire fontos lenne a keletkezésük pontos dátuma
– mondta Charles Oviatt, a Kansasi Állami Egyetem geológia emeritus professzora és az új tanulmány egyik szerzője a HeritageDaily online tudományos portálnak. – Lehetséges problémákat láttam a korábban közölt dátumok tudományos magyarázataival kapcsolatban.
A régészek és történészek számos módszert alkalmaznak a történelmi események időpontjának meghatározására. E módszerek alapján úgy tűnik, hogy az emberiség észak-amerikai gyarmatosításának legkorábbi ismert dátumai 14-16 ezer évvel ezelőttre tehetők.
Az emberi kövületekből származó ősi DNS tanulmányozása és a genetikai változás sebességének (egyfajta DNS-t használó molekuláris óra) felhasználásával a paleogenetikusok azt feltételezik, hogy Amerika délnyugati területét a legkorábban 20 ezer évvel ezelőtt foglalhatták el.
Ha az ősi lábnyomok régebbiek, az megkérdőjelezi a genetikai modellek használatát és integritását
– írják a Cambridge University Press tudományos szaklapban publikált tanulmány szerzői, de az állítások megerősítéséhez komolyabb bizonyítékokra van szükség. – Lehetséges, hogy egy új-mexikói tó medencéjének egyetlen helyszínén végzett vizsgálat életkori szempontból érvényes, és számos más területre vonatkozó korbecslés érvénytelen.
A vita középpontjában apró magvak állnak, amelyek segítségével a lábnyomokat radiokarbonos kormeghatározási módszerekkel datálhatják, amelyek során
a kutatók a légkörből származó szén egy izotópját vizsgálják, amelyet a növények fotoszintézis útján szívnak fel.
Ezek az idő múlásával állandó sebességgel bomlanak, és a légkörben lévő szénizotópok mennyiségét összehasonlítva a megkövesedett növényi anyagokban jelenlévő mennyiséggel összevetve meg lehet határozni a hozzávetőleges korukat.
A növényi magvak azonban a Ruppia cirrhosa vízinövényből származnak, amely víz alatt növekszik, ezért a fotoszintézishez szükséges szén nagy részét nem közvetlenül a légkörből, hanem a vízben oldott szénatomokból nyeri.
Bár a kutatók felismerik a problémát, de alábecsülik a növény alapvető biológiáját
– mutatott rá Rhode. – Többnyire a tó vizében található szenet használja fel, de ez a legtöbb esetben azt jelenti, hogy a szén-dioxidot a kortárs légkörtől eltérő, régebbi forrásokból veszi fel.
Ez a módszer valószínűleg megváltoztatja a szénizotóp alapú korbecsléseket, mivel az eredmények sokkal régebbiek lesznek, mint maguk a növények. A szerzők ezt a hatást
az azonos régióból származó, ismert korú Ruppia növényi anyag vizsgálatával bizonyították, amelyek az elemzés szerint körülbelül 7400 évesek lehetnek.
A tanulmány szerint tehát ha az emberi lábnyomokból származó Ruppia magvak nagyjából 7400 évvel ezelőtt fejlődtek, akkor a lábnyomok „valós életkora" is 15 és 13 ezer év között lehet. Ez a dátum ráadásul igazodik több más, ismert korai észak-amerikai régészeti lelőhely korához.