Az orangutánok ismerik a mássalhangzókat

Merah egyik kölykével

Az orangutánok – az afrikai emberszabásúakkal ellentétben – nemcsak magánhangzószerű kiáltásokkal, hanem a legváltozatosabb, mássalhangzókhoz hasonló hangeffektusokkal társalognak. Kommunikációjuk tanulmányozása közelebb vihet az emberi beszéd eredeteinek megértéséhez.

A Warwick-i Egyetem (Anglia) kutatóinak legújabb munkájából kiderül, hogy az orangutánok, amelyek az emberszabásúak közül a leginkább fán lakó életmódot folytatják, jóval gyakrabban és nagyobb változatossággal produkálnak mássalhangzószerű hangeffektusokat, mint a talajon élő afrikai unokatestvéreik, a gorillák, csimpánzok és bonobók.

Pusztán a genetikai rokonság foka alapján azt várhatnánk, hogy a hozzánk legközelebb álló emberszabásúak azok, amelyeknek a kommunikációs hangkészlete a legjobban hasonlít az emberi beszédre. Azonban úgy tűnik, hogy az eltérő – lombkoronában, illetve talajszinten – folytatott életmód más-más irányokba terelte a két csoport hangrepertoárjának fejlődését, és a mássalhangzóhoz hasonló hanghatások gazdag készlete csak a fán élő orangutánoknál alakult ki, gyalogos társaiknál sokkal kevésbé. A szerzők ebből kiindulva azt sugalmazzák, hogy saját evolúciós őseinkre jellemzőbb lehetett a fán lakó életmód, mint azt korábban gondoltuk.

Adriano Lameira, a Warwicki Egyetem pszichológia tanára a beszélt nyelv eredetét kutatja. Az emberi beszéd minden nyelvre általánosan jellemző módon magánhangzókból és mássalhangzókból áll. A magánhangzók képzése során a levegő áramlása folyamatos és akadálytalan, míg a mássalhangzók képzése a legtöbb esetben a tüdőből kiáramló légoszlop útjának eltorlaszolásával történik. Emellett egyes nyelvekben – például az afrikai csettintő nyelvekben – a tüdőtől és a gégétől függetlenül, közvetlenül a szájjal is képeznek mássalhangzószerű hangokat.

Illusztráció Forrás: Robin Winkelman/St. Louis Zoo

Az emberszabásúak sok évtizede tartó tudományos megfigyelésének az egyik vonulata azokra a mozzanatokra fókuszál, amelyek közelebb vihetnek minket az emberi nyelv kialakulásának megértéséhez. Azonban az eddig legtöbbet tanulmányozott afrikai emberszabásúak kommunikációs hangjai szinte kizárólag a magánhangzószerű kiáltásokra korlátozódnak. „Ez kérdéseket vet fel arra nézve, hogy vajon honnan erednek a világ összes nyelvében univerzálisan megtalálható mássalhangzók – jegyzi meg Lameira. – Az eddigi beszédfejlődési elméletek kivétel nélkül mind a főemlős gége anatómiája és az emberi magánhangzóhasználat közötti kapcsolatra összpontosítottak. Ezek azonban nem magyarázzák azt, miként váltak a részben zöngétlen, mássalhangzószerű hangok valamennyi ismert emberi nyelv alapvető összetevőivé."

Az emberi beszéd eredetének alaposabb megértése és a mi leszármazási vonalunkon univerzálissá vált mássalhangzók gyökereinek felkutatása céljából Lameira az emberszabásúak valaha szerteágazó családjának mára fennmaradt három ágán – az orangutánokén, a gorillákén, illetve a csimpánzokén és bonobókén – hasonlította össze a vokális repertoár mássalhangzószerű elemeinek mintázatát. Más főemlősöktől eltérően, de hasonlóan valamennyi ember által beszélt nyelvhez, az emberszabásúak vokális repertoárja mássalhangzószerű és magánhangzószerű elemeket egyaránt tartalmaz. A mássalhangzószerű elemek terén azonban nagy különbségek mutatkoznak az egyes természetben élő emberszabású fajok között.

„A vadon élő gorillák, csimpánzok és bonobók nem használnak különösebben változatos mássalhangzószerű hangkészletet – magyarázza Lameira. – A gorillák körében megfigyeltek például egy bizonyos mássalhangzószerű hangot, de ez csak némely populációkban gyakori, másokban nem. Egyes csimpánzpopulációk is használnak egy-két féle mássalhangzószerű hangot, ami valamely meghatározott tevékenységhez – például a kurkászáshoz – kötődik, de más csimpánzpopulációk kurkászás közben is csak elvétve adják ki ezeket a hangokat.

A vadon élő orangutánok ezzel szemben minden megfigyelt populációra nézve univerzális módon, következetesen és többféle tevékenységhez kapcsolódóan alkalmaznak mássalhangzószerű hangokat. Repertoárjukon a legváltozatosabb cuppogások, csettintések és pukkantások szerepelnek."

Lameira 18 éve figyeli meg az orangutánokat természetes élőhelyükön, és véleménye szerint részben fán lakó életmódjuk, részben táplálkozási szokásaik magyarázhatják mássalhangzószerű hangkészletük összetettségét és sokrétűségét. „Valamennyi emberszabású faj profi gyűjtögető. Bonyolult mechanizmusokat fejlesztettek ki a védett helyen lévő vagy rejtett táplálékok – például olajos magvú termések vagy puha növényi bélszövetek – eléréséhez, s ezekhez a műveletekhez gyakran a kezek és eszközök kifinomult használata szükséges – fejti ki Lameira. – A gorillák és a csimpánzok a talajon állva foglalják el azt a stabil helyzetet, amelyben sikeresen tudják használni az eszközeiket és feldolgozni a táplálékot. Ám az orangutánok az idejük zömét a lombkoronában töltik, és élelmet is itt gyűjtenek, márpedig itt legalább az egyik végtagjuk állandóan foglalt, mert kapaszkodniuk kell. Ez a kötöttség lehet az, ami miatt az orangutánoknál kifejlődött az ajkak, a nyelv és az állkapocs pontosabb irányításának képessége, hiszen így szájukat mintegy ötödik kéznek tudják használni, amellyel megragadhatják az ételt, vagy eszközt forgathatnak. Ismert, hogy az orangutánok pusztán az ajkaikkal meg tudnak hámozni egy narancsot, tehát a szájuk finommotoros kontrollja messze felülmúlja az afrikai emberszabásúakét, s ez a képesség biológiájuk szerves részévé vált az evolúció során."

Ezek a kutatási eredmények azt sugallják, hogy a fán lakó életmód az emberek őseiben is egyfajta előzetes alkalmazkodás lehetett a mássalhangzók, s így általánosságban a beszéd kialakulása felé.