A radioaktivitás felfedezőjének neve szerepel az Eiffel-torony oldalán

Antoine Henri Becquerel francia Nobel-díjas fizikus 1896-os felfedezése új fejezetet nyitott a fizikában

Százhetven éve, 1852. december 15-én született Antoine Henri Becquerel Nobel-díjas francia fizikus, a radioaktivitás jelenségének felfedezője (a jelenség nevét azonban nem ő, hanem Marie Curie adta).

Önállóan kutatta a fénykibocsátás jelenségét

Régi tudóscsaládból származott, nagyapja harcolt Waterloonál, majd az elektrokémia egyik megalapozója lett, apja a fluoreszcencia vizsgálatában ért el eredményeket. Becquerel mérnöki diplomájának megszerzése után 1888-ban doktorált, és

a Természettudományi Múzeumban apjával, majd annak halála után önállóan kutatta a fénykibocsátás jelenségét; ennek során tette felfedezését, amely alapjában változtatta meg az addigi elképzeléseket az atomról.

Antoine Henri Becquerel francia Nobel-díjas fizikus 1896-os felfedezése új fejezetet nyitott a fizikában Forrás: Wikimedia Commons

A német Wilhelm Conrad Röntgen 1895-ben katódsugárcsővel való kísérletezés közben fedezte fel az általa X-sugaraknak nevezett, később róla elnevezett sugárzást, amelyet azonnal tudósok serege kezdett tanulmányozni. Az akkor negyvennégy éves, foszforsűrítményekkel foglalkozó Becquerel 1896 januárjában, a Francia Akadémia ülésén hallotta Röntgen beszámolóját, és fellelkesülve azt kezdte el vizsgálni, hogy a foszforeszkáló kristályok is bocsátanak-e ki röntgensugarakat.

A jelenséget elnevezte Marie Curie radioaktivitásnak

Vastag fekete papírba burkolt fotólemezekre kálium-uranil-szulfát kristályt helyezett, majd a csomagot kitette a napra. A fénytől védett lemezek ott feketedtek meg, ahol az urántartalmú sók voltak:

Becquerel elkönyvelte, hogy helyesen gondolkodott,

a napfény fluoreszcenciát indukált, eközben pedig röntgensugarak is keletkeztek. Módszeres ember lévén március 1-jén a február végi, felhős napokon fel nem használt lemezeket is előhívta, és megdöbbenésére azokon is éles képet talált. Ahogy másnap az Akadémiának elküldött beszámolójában írta:

„Minthogy a legutóbbi napokon nem volt napfény, becsomagolt próbadarabjaimat ládába helyeztem. Azt találtam, hogy a fotólemezek az urántartalmú sók éles kontúrjait mutatták."

Radioaktív veszélyt jelző tábla a csernobili atomerőműnél Forrás: AFP/Anatolii Stepanov

Kísérleteit új irányban folytatta és rájött, hogy az új sugárzás nincs összefüggésben a foszforeszkálással, mert a nem foszforeszkáló uránvegyületeknél ugyanúgy észlelhető. Sikerült kimutatnia, hogy az új sugárzás az uránból ered, hasonlít a röntgensugarakra, mert szintén áthatol az anyagokon, de elektromos vagy mágneses mezőben elhajlik, és ionizálja a levegőt.

A felfedezés csak akkor került a tudományos érdeklődés középpontjába, amikor egy másik elemnél, a tóriumnál is hasonlót tapasztaltak,

majd a Curie-házaspár újabb radioaktív elemeket talált: a polóniumot és a rádiumot. A jelenséget 1898-ban nevezte el Marie Curie radioaktivitásnak.

Az orvosok a cikkének hatására kezdték a sugárzás élettani hatását vizsgálni

A brit Ernest Rutherford 1899-ben mutatta ki, hogy a kibocsátott sugarak nem azonos töltésűek, egyik fajtájukat alfa-, a másikat béta-sugárzásnak nevezte el, utóbbiról felismerte, hogy ezek azonosak az elektronokkal. Mivel a sugárzás csakis az uránatomokból eredhetett, megszületett az első bizonyíték arra, hogy az atomnak magának is belső szerkezete van és elektronokat tartalmaz.

Rutherford fogalmazta meg, hogy az elemek radioaktív sugárzás közben más kémiai elemekké „bomlanak", ezek ismét átalakulnak, és a radioaktív bomlássorok közben alfa- vagy bétarészecskék szabadulnak fel.

Becquerel fedezte fel, hogy az urán-X-nek nevezett aktív anyag egy idő után elveszíti sugárzóképességét, frissen előállítva a nem sugárzó urán viszont aktív lesz. (Rutherford és Frederick Soddy a tóriumnál tapasztalt hasonló jelenség nyomán jutott el a radioaktivitás transzformációs elméletéhez: atomon belüli változás nyomán egy elem egy másikká alakul át.)

Marie és Pierre Curie Forrás: Wikimedia Commons

1901-ben felismerte a radioaktív sugárzás élettani hatását is, leírva, hogy a zsebébe tett rádiumminta égési sebeket keltett.

A jelenséget mások is megfigyelték, de az orvosok az ő cikkének hatására kezdték a sugárzás élettani hatását vizsgálni, és így került sor gyógyászati alkalmazására.

A harmadszor kiosztott fizikai Nobel-díjat 1903-ban Becquerel kapta meg, megosztva Pierre és Marie Curie-vel „a spontán radioaktivitás felfedezéséért" (a díj fele illette őt, másik fele a házaspárt). 1908-ban elnökévé választotta a Francia Tudományos Akadémia, s röviddel ezután, 1908. augusztus 25-én halt meg a bretagne-i Le Croisic üdülővárosban. Róla nevezték el becquerelnek (Bq) a radioaktív sugárforrás aktivitásának mértékegységét az SI mértékrendszerben.

(MTVA Sajtóarchívum)