1942-ben, a keleti front egyik légicsatájában a Luftwaffe vadászai megtámadtak egy szovjet köteléket és kilőtték Iván Mihajlovics Csiszov alezredes Iljusin-4 típusú bombázóját. A navigátor 7 ezer méteren kiugrott, miközben körülötte folytatódott a harc.
Csiszov attól tartott, hogy ha azonnal kinyitja az ernyőjét és lassan ereszkedik lefelé, esetleg rálőnek a Messerschmittek. Ez a háború alatt többször előfordult, a magyarországi légiharcokban is több magyar pilótára lőttek az amerikai vadászok, miután kiugrottak vagy kényszerleszállást hajtottak végre. Erről szóló beszámolókat pl. Tobak Tibor, a M. Kir. Légierő vadászpilótájának könyvében lehet olvasni. aki Me-109 típusú géppel repült 1944-45-ben.
Csiszov ezért úgy döntött, hogy átzuhan a forgolódó német és szovjet gépek gyűrűjén. Azt tervezte, hogy amikor már biztonságban elhagyta a légiharc szintjét, alacsonyan nyitja majd ki az ejtőernyőjét, így a lehető legrövidebb időt tölti majd az ernyőn lógva.
Az alezredes azonban elájult a ritka levegőben, ezért az ernyő nyitása nélkül zuhant a földre.
Úgy becsülik, a sebessége 190 és 240 km/ó lehetett, amikor leérkezett a talajra.
Azonnal meghalt volna, ha nem egy szakadék hóval borított oldalára esik, így viszont a mély hó tompította a becsapódás erejét. A meredek lejtő is segített, mert azon csúszva fokozatosan tudott lassulni a teste.
A légiharcot lentről figyelték Belov tábornok lovasai, akik azt is látták, hogy egy ember zuhan a levegőben. Amikor Csiszov keresésére indultak, azt hitték, hogy egy holttestet találnak majd, de a legnagyobb megdöbbenésükre az alezredes nemsokára magához tért. Megsérült a gerince, eltört a medencéje, vágások és zúzódások borították a testét, de túlélte.
Csiszov abban is szerencsés volt, hogy nem kellett több napig szállítani a legközelebbi városig, hanem a közelben volt egy kórház, ahol egy tapasztalt sebész megoperálta. A következő egy hónapot élet-halál között lebegve töltötte. Végül felépült, 3 hónap múlva pedig újra repült.
Bár kérvényezte, hogy visszatérhessen az egységéhez, letiltották a harci repülésről. Navigátor-oktató lett egy repülőiskolában, a háború után pedig elvégezte a Vörös Hadsereg Politikai Akadémiáját.
1943. január 3-án amerikai bombázók érkeztek a franciaországi Saint-Nazaire kikötője fölé, hogy megtámadják az ottani német tengeralattjáró-bázist. A légvédelmi tűzben találat érte a Snap! Crackle! Pop! nevű bombázót.
Miután a gép hasa alján levő, golyó alakú lövészfülke felmondta a szolgálatot, Allan Magee lövész felmászott az utastérbe. Biztos volt benne, hogy nemsokára el kell hagyniuk a B-17-est, ezért sebtében ellenőrizte az ejtőernyőjét. Döbbenten látta, hogy az ernyő szétszakadt – repeszek érhették, amit nem vett észre. Nem sok ideje maradt a megoldáson töprengeni, mert egy következő lövés leszakította a bombázó egyik szárnyát, mire a gép pörögve zuhanni kezdett. A centrifugális erő 6700 méter magasságban kirepítette a repülőből Magee-t, aki az oxigénhiány miatt elájult.
A levegőben rövid időre magához tért. Érzékelte, hogy zuhan a föld felé.
Istenem, segíts. Még semmit nem láttam az életből,
imádkozott a lövész, majd újra elájult.
A városi pályaudvar épületére zuhant, és mint kiderült, ez mentette meg az életét.
Ugyanis az üvegtető összetört a becsapódásakor, azaz lefékezte, de nem nullára csökkentette a sebességét. Ráadásul a ruhája valahogy beleakadt egy acéloszlopba, és ez is lassította a zuhanását. Ha az utcára vagy a talajra esik, meghal. Így, bár nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, életben maradt.
Német katonák találtak rá, és bevitték egy katonai kórházba. Itt megállapították, hogy
28 vágás van rajta a repeszek és az üveg miatt. Az orra és a szeme is óriási ütést kapott, sorozattörései voltak, megsérült a tüdeje és a veséje, illetve a jobb karja majdnem leszakadt.
A kórház orvosa ezt mondta Magee-nek:
Az országaink hadban állnak egymással, de én itt elsősorban orvos vagyok és mindent megteszek azért, hogy megmentsem a karját.
Ami sikerült is. Magee felgyógyult, és a háború végét egy hadifogolytáborban élte meg. A leszerelés után megszerezte a pilótaengedélyt és egészen 1979-ig a légiközlekedésben dolgozott. 84 éves korában halt meg Texasban.
1944. március 24-én éjjel 300 brit bombázó támadta meg Berlint. Heinz Rökker főhadnagy Ju-88-as éjszakai vadászgépe észrevétlenül behelyezkedett a hazafelé tartó bombázófolyamba. A radar alapján közvetlen közelről zúdított gépágyútüzet az egyik brit Lancasterre, mire az kigyulladt.
Az égő gép faroklövésze Nicholas Akemade őrmester volt, akit elvakított a német gép tüze, és a saját gépének lángja.
Repülőgépet elhagyni!
Jack Newman pilóta, a gép kapitánya kiugrásra utasította a személyzetet. Alkemade kikecmergett a szűk lövészülésből, hogy felkapja az ejtőernyőjét, de az lángolt.
Biztos voltam benne, hogy ez a vég. A kérdés csak az volt, mit válasszak: élve elégek, vagy a halálba ugrok. A második mellett döntöttem, és azt reméltem, hogy gyors lesz.
Akemade 5500 méter magasan kivetette magát a bombázóból.
Az oxigénhiány és a sokk hatására elájult. Amikor magához tért, egy fenyőerdőben feküdt, a mély hóban.
A fák ágai és a hó megmentették az életét.
Megmozdulni nem tudott, ezért a túlélősípját fújta, hátha meghallja valaki. Így is történt, egy német őrjárat tagjai a sípszó alapján megkeresték.
A fogságának első hetét a Gestapo karmai között töltötte. Kémnek hitték, hiába magyarázta, hogy kiugrott.
- Ha maga repülő, hol az ejtőernyője?
- Az égő gépben maradt.
- Elhiggyük, hogy ernyő nélkül túlélte a zuhanást?
- Márpedig ez történt!
Néhány nap múlva a német katonák megtalálták a roncsot, és Akemade leírása alapján azonosították, hogy az ő bombázójáról van szó. Ekkor az őrmestert a Stalag Luft III jelzésű, sziléziai fogolytáborba vitték. Ez az a láger volt, amelyből Akemade kiugrásának napján egy alagúton keresztül megszökött 76 szövetséges hadifogoly. Az esetről mozifilm is készült, a Nagy szökés címmel.
Akemede-t épp abban a barakkban helyezték el, ahonnan a híres alagút indult. Az őrség természetesen azóta berobbantotta a járat bejáratát.
Az őrmester 1945-ben tért haza, és feleségül vette a szerelmét, Pearl-t. A férfi tábori naplóját ma a fia, Nick őrzi. A naplóból kiderül, hogy a Harmadik Birodalomban teljesen más körülmények között tartották fogva a szövetséges pilótákat, mint a koncentrációs táborok rabjait. A brit, amerikai, ausztrál és kanadai repülős tisztek táborát a Lufwaffe, nem pedig az SS őrizte, és kegyetlenkedésről szó sem volt.
A lágerben focizni és úszni is lehetett, a hatalmas könyvtárban tanfolyamokat szerveztek, sőt, diplomázásra is volt lehetőség, amihez a Vöröskereszt küldött vizsgáztató tanárokat. A hozzátartozók leveleit eljuttatták a foglyokhoz, és az egyik legsúlyosabb büntetésnek az számított, ha kitiltották egy-egy barakk lakóit a heti mozifilm vetítéséről.
Különös, hihetetlen zuhanások nem csak háborús időkben történtek. 1971 karácsonyán a 17 éves Juliane Koepcke és az édesanyja felszálltak a LANSA légitársaság Lockeheed Electra típusú gépére, hogy a perui Limából az amazóniai Pucallpába repüljenek. Itt várta őket az ünnepre a lány apja, aki zoológusként egy kutatóállomást vezetett az esőerdőben. A LANSÁ-nak nem volt jó híre, korábban két gépük is ott veszett, de más légitársaság nem repült ebbe a faluba.
Ismertük ezeket az eseteket és tudtuk, hogy nem megbízható a légitársaság. De nagyon szerettük volna együtt tölteni a karácsonyt, és abban bíztunk, ezen a rövid úton nem történik baj,
mondta később Juliane.
Az első 25 perc gond nélkül telt. Ekkor azonban felhőbe repült a gép és vadul rázkódni kezdett.
Ijedten fogtuk egymás kezét. Aztán egy nagy villanást láttunk a jobb oldalon, mire a gép orral előre elindult a föld felé. Az utastérben azok a karácsonyi ajándékok repkedtek, amelyeket az utasok vettek a szeretteiknek. Végünk van, kiabáltuk. Mindenki sikoltozott.
A baleseti vizsgálat később megállapította, hogy a gépet villámcsapás érte, amely leszakította az egyik szárnyat.
A Lockheed zuhanás közben darabokra tört. Juliane az egész üléssorral együtt kiesett a gépből.
Hirtelen csend lett, teljes csend. A gép eltűnt. Valószínűleg elájultam és zuhanás közben tértem magamhoz. Láttam, ahogy a dzsungel pörög alattam. Repültem a levegőben.
A lány újra elájult.
Több mint 3 kilométert zuhant, majd becsapódott.
A gépen utazó 92 ember közül ő volt az egyetlen, aki életben maradt.
Lehet, hogy az lassított a zuhanásomat, hogy az üléssor úgy pörgött a levegőben, mint egy helikopter rotorja. Az szintén segített, hogy az esőerdőben a lombkorona hihetetlen sűrű, és a fák magasak, így sok-sok méteren keresztül fékezett engem a dzsungel.
A 3 kilométeres zuhanáshoz képest könnyű sérülései voltak: eltört a kulcscsontja, nagy vágások voltak a végtagjain, és egy, a fejét ért ütés miatt bedagadt az egyik szeme.
Másnap reggel 9-kor tértem magamhoz. Ezt onnan tudtam, hogy működött az órám, nem tört el a becsapódáskor. Tehát egész délután és éjjel eszméletlen voltam. Amikor felültem, egyedül voltam, csak az ülések hevertek ott.
Mivel a mentők a sűrű esőerdőben nem találták a roncsokat, még nem volt vége a megpróbáltatásoknak. A lányt az mentette meg, hogy a zoológus apja megtanította arra, mit tegyen, ha bajba kerül a dzsungelben.
Apám mindig azt mondta, keress egy patakot és kövesd, mert a patak előbb-utóbb egy folyóba ömlik, a folyó mentén pedig emberekkel fogsz találkozni.
Juliane rá is bukkant egy vízfolyásra és annak a mentén haladt. Ennivalója nem volt, csak azt a csokoládét majszolta, amit a zuhanás után az ülések mellett talált. Néhány nap múlva három asszony holttestét látta meg a dzsungelben, ők is a gépen utaztak. Még az üléseikben ültek bekötve. Fejjel lefelé zuhantak le.
Rettegtem attól, hogy a holttestekhez érjek, de meg kellett tennem, mert tudni akartam, az anyám-e az egyikük. Borzasztó volt. A lábfejükről meg tudtam állapítani, hogy anyám nincs közöttük.
A lány nemsokára elért egy folyóhoz. Tudta, hogy az itteni vizekben amerikai krokodilok, kajmánok, ördögráják és piranhák is élnek. Ahogy a sekély, partmenti vízben gázolt, látott is hüllőket, de az apjától szintén tudta, hogy ezek kevésbé agresszívak, mint más krokodilfajok.
A lány végül eljutott egy kunyhóhoz. Mint kiderült, favágók építették, akik másnap megtalálták Julianét. 11 nap telt el a gép lezuhanása óta.
A lány sérüléseit ellátták a közeli kórházban. Az orvosok megszabadították a karján levő sebeiben megtelepedett parazitáktól is. Amíg a kórházban lábadozott, százával kapta a leveleket ismeretlenektől, jó kívánságokkal.
Több borítékra csak annyit írt rá a feladó, hogy a címzett Juliane, Peru. És mégis eljutottak hozzám ezek a levelek is. A szörnyű élmények után ez volt az első, amin mosolyogni tudtam.
A JAT jugoszláv légitársaság 367-es járata 1972. január 26-án Stockholmból repült koppenhágai és zágrábi közbenső leszállással Belgrádba. A személyzet egyik tagja a 23 éves Vesna Vulović volt, akit
egy névtévesztés miatt osztottak be erre a járatra.
A fiatal nő nem bánta, hogy összekeverték egy másik Vesna nevű légi utaskísérővel, mert még sosem szállt meg a Sheraton-lánc egyetlen hoteljében sem. Ezen az úton pedig a JAT helyi partnere a jugoszláv személyzetek elszállásolására épp a Sheraton hotel volt.
A dániai megálló után rendben emelkedett a DC-9-es típusú gép, és úgy tűnt, minden gond nélkül zajlik majd.
Csehszlovákia felett azonban a csomagtérben felrobbant a horvát usztasa terrorszervezet egy pokolgépe, ami darabokra tépte a 33 ezer láb, azaz 10,058 méter magasan repülő utasszállítót (a terroristákat azóta sem fogták el, így tartja magát a gyanú, hogy valójában tévedésből a csehszlovák légvédelem lőtte le a gépet - a szerk.)
A zuhanó roncsból emberi testek, kézitáskák, bőröndök repültek ki. Vesna Vulovićot csak azért nem szívta ki a légnyomáskülönbség, mert egy ételes kocsi mögé szorult. A géptörzs annak a része, amelyben a nő volt, egy havas fenyőerdőre esett.
A nő koponyalapi törést szenvedett és agyi bevérzése keletkezett. Három csigolyája eltört, de élt. Már ez is a csodával volt határos, de az orvosok azt sem remélték, hogy ha életben is marad, tud majd mozogni. Vulović azonban az egyik lábát már tudta mozgatni egy hónappal az operációja utá. A nő egy újabb műtétet követően később visszanyerte a teljes mozgásképességét.
Az egész zuhanást törölte az agyam. Egy órával a robbanás előtti az utolsó kép, amire emlékszem. A takarítókat láttam dolgozni az utastérben. A következő, amire emlékszem, hogy a szüleim ott állnak a kórházi ágy mellett. Ez egy hónappal a katasztrófa után történt.
Vulović végül teljesen felépült, és mivel nem volt emléke a zuhanásról, nem félt a repüléstől, sőt, kifejezetten szeretett repülni. A légi utaskísérői munkát azonban nem kapta vissza, mert a JAT vezetői attól tartottak, hogy a jelenléte a katasztrófát juttatná az utasok eszébe. Ezért földi beosztást kapott, ahonnan az 1990-es években azért bocsátották el, mert részt vett a Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök elleni tüntetésekben. A nő 66 éves korában halt meg Belgrádban.