Al Capone, mint oly sok más híressé vált olasz származású keresztapa, dél-itáliai bevándorlók gyermekeként látta meg a napvilágot Brooklyn szegénynegyedében, 1899. január 17-én. Kezelhetetlen, agresszív természete már kisiskolás korától kezdve kitűnt.
Tanulni nem, viszont verekedni annál jobban szeretett.
Hatodikos általános iskolásként egy szóváltás után véresre verte az iskolaigazgatót, ezért kirúgták, ami miatt kénytelen volt munkát vállalni.
Dolgozott bolti kifútóként, eladóként, sőt, még fegyvergyári munkásként is, de kötekedő, indulatos viselkedése és rendszeres verekedései miatt sehol sem volt maradása. Mivel képtelen volt a beilleszkedésre, törvényszerűnek tekinthető, hogy az agresszív természetének sokkal jobban megfelelő alvilági körök vonzásába kerüljön.
Francis Ford Coppola világhíres mozfilmje, „A keresztapa" főszereplőjéhez, Vito Corleónéhoz hasonlóan Al Capone is New Yorkban kezdte el a bűnözői karrierjét.
Az ifjú Caponét az 1910-es évek egyik legerősebb New York-i bűnözőklánja, a Five Points Gang fogadta a tagjai sorába. A „család" feje, Frankie Yale lett a példaképe, és a don is hamarosan bizalmába fogadta a gátlástalanul ambiciózus, de feltétlenül hűséges fiatalembert. Érdekes véletlen, hogy Al Capone az egyik legjobb gyermekkori barátjával, a szicíliai gyökerekkel rendelkező Lucky Lucianóval együtt lett a Yale-család tagja, aki később a 20. századi Amerika egyik legnagyobb hatalmú és legbefolyásosabb gengszterfőnökévé vált.
Al Capone a gengszterhierarchia legalsó lépcsőfokáról indulva elsőként Frankie Yale egyik bordélyházába került kidobólegénynek, ahol kitűnően kamatoztathatta rendkívüli testi erejét. Egyik alkalommal véres összetűzésbe keveredett a bordélyházat felkereső rivális banda tagjaival. Ebben a tömegverekedésben szerezte azt a személyes emblémájává lett forradást is,
amit a hírhedt brooklyni huligán, Frank Galuccino rúgóskése metszett az arcára.
Fia, Albert „Sony" Francis Capone megszületése után Long Islandra költözött, de továbbra is Frankie Yale szolgálatában maradt.
Egy 1919-ben elkövetett kettős gyilkosság után azonban túl forróvá vált számára a talaj New Yorkban, ezért a keleti-parti metropoliszból elmenekülve a „don", Frankie Yale ajánlásával a „legamerikaibb" városban, Chicagóban telepedett le.
A gengszterkörökben kitűnő ajánlásának köszönhetően a Torrio-család fogadta a tagjai közé.
A „keresztapa", John Torrio igen nagyra tartotta az eszes és hűséges új családtagot, aki rövidesen a don legbizalmasabb tanácsadója, a maffia hierarchiájában már komoly rangnak számító consigliere (angolul consiliare) lett.
Hosszas, és nem egyszer éles viták után 1920. január 16-án hatályba lépett az Egyesült Államok 18. számú alkotmánymódosítása, amely a szövetségi állam egész területén betiltotta az alkoholos italok előállítását, forgalmazását, illetve behozatalát. A Volstead-törvényként is ismert rendelkezés az eredeti törvényhozói szánékkal szemben sohasem érte el a teljes tilalmat, viszont fellendítette az alkohol illegális feketekereskedelemét az Amerikai Egyesült Államokban.
A szervezett bűnözői körök azonnal felismerték a szeszcsempészetben a hatalmas extraprofittal kecsegtető új „üzleti" lehetőséget. A bűnbandák egymással rivalizálva vetették rá magukat erre az igen ígéretes friss „üzletágra", hogy minél nagyobb szeletet hasíthassanak ki az illegális szeszkereskedelmi piacból. Frankie Yale is rá akart állni a sokmilliós haszonnal kecsegtető bizniszre, de emiatt éles konfliktusba keveredett a még nála is nagyobb hatalmú rokonával, Jim Colosimóval. (Colismo Frankie Yale nagybátyja volt.)
Colosimo ugyanis mereven ellenezte, hogy a „család" belekeverdjen ebbe a sok kockázattal járó üzletbe.
Az ezen feldühödött Yale ezért elhatározta, hogy megöleti a nagybácsit.
A don a kényes feladat megszervezésével illetve végrehajtásával a már sokszorosan bizonyított családi consiglierét, Al Caponét bízta meg. Al Capone hibátlanul szervezte meg a rábízott gyilkosságot; először is cáfolhatatlan alibit szervezett az ötletgazda Yale-nek, majd egy profi bérgyilkossal végrehajtatta a merényletet.
Jim Colismo meggyilkolásának híre hatalmas port vert fel, de annak ellenére, hogy a chicagói rendőrség külön nyomozócsoportot állított fel az ügy kivizsgálására, semmit sem tudtak rábizonyítani a feltételezett felbújtóra, Frankie Yale-re,
és nem tudták kézrekeríteni a bérgyilkost sem.
A sikeres akció miatt Al Capone még nagyobbra nőtt Yale szemében, olyannyira, hogy a keresztapa maga mellé vette -gyakorlatilag egyenrangú - üzlettársnak. Ezzel Capone befolyása is óriásit növekedett, ám ő végig hűséges maradt a „családfőhöz". A Torrio-Capone banda rövid időn belül csaknem az összes riválisát kiütötte, és Chichago legerősebb maffia-családjává vált.
Akadt azonban egy olyan gengsztercsoport, amely nem volt hajlandó behódolni a Torrio-Capone bandának: az írekből álló North Side Gang. A két csoport közötti rivalizálás 1924-ben véres leszámolásokkal tarkított nyílt bandaháborúba torkollott.
Farnkie Yale-nek a New York-i családokkal fennálló kapcsolatai segítségével végül sikerült eltetenie láb alól Dion O'Baniont, a North Side Gang főnökét, de a csoport nem hullott szét, hanem bosszút esküdött Yale és a családja ellen. A bosszúszomjas írek sokkal keményebbnek bizonyultak a vártnál.
Torrio az egyik ellene végrehajtott gyilkossági kísérletben majdnem az életét vesztette; a merénylet után hetekig élet-halál között lebegve feküdt a kórházi ágyon. Miután több hónapig tartó lábadozás után elhagyhatta a kórházat, úgy döntött, hogy véglegesen visszavonul.
A család feletti hatalmat teljes egészében átadta az utódjának megtett új keresztapának, Al Caponénak,
aki ezzel Chicago legnagyobb, csaknem ezerfős bűnszerevezetének vált a teljhatalmú urává. Az új don maximálisan megbízott az embereiben, akiknek mindent megadott, hogy saját hűségén tartsa őket. A még megmaradt riválisok felszámolása után Al Capone gyakorlatilag kizárólagos befolyást szerzett az illegális szeszpiac felett.
Rohamosan növekvő vagyona egy részét számos magas beosztású állami tisztségviselő megvásárlására használta fel.
Rendőrfőnököket, bírákat, sőt még néhány politikust is nagyvonalú „adományokban" részesített
abból a célból, hogy „nézzenek félre" a Capone-család ügyeit illetően. Al Caponénak sikerült egyre magasabb társadalmi körökbe beépülnie; az 1920-as évek legvégére ő lett Chicago, sőt az egész ország egyik leghíresebb embere.
A pályafutásának csúcsára jutott Al Capone imádta a nyilvánosságot, szívesen nyilatkozott az országos napilapok vezető újságíróinak, felhasználva a sajtót is saját befolyásának növelésére. A szegényebb sorban élők szimpátiáját ingyenkonyhák felállításával és látványos jótékonysági programokkal igyekezett elnyerni.
Mivel egyre többször forgott magasabb körökben,
háttérbe szortíva nyers és arrogáns alaptermészetét megtanult úriemberként viselkedni, a fényes partikon illetve fogadásokon elegáns szmokingban feszítő joviális gentlemanként viselkedett.
Hatalmasra növekedett vagyona és befolyása ellenére – vagy éppen amiatt – Al Caponénak jócskán akadtak halálos ellenségei. Az írek sohasem felejtették el az O'Banion gyilkosságban játszott szerepét, más bandáknak pedig nem volt ínyére a Capónéval való osztozkodás. Az ellene elkövetett gyilkossági kísérleteket azonban mindig szerencsésen túlélte.
O'Banion egykori emberei 1926-ban egy minden korábbinál jobban szervezett merényletet kíséreltek meg gyűlölt riválisuk ellen. A Capone-családba beépítette informátoraik „súgása" alapján egyik alkalommal amikor megtudták, hogy a keresztapa éppen Hawthrone Inn-ben tartózkodik, töb gépkocsira való, a 20-as évek gengsztervilágának kedvelt gyorstüzelő fegyverével, Thomson-géppisztolyokkal felszerelt bandatag csapott le váratlanul Capone főhadiszállásra.
Al Capone ez alkalommal kizárólag csak annak köszönhette a gyilkos sortűz túlélését, hogy a hozzá halálig hű testőre még időben a földre rántotta, és a saját testével fedezte a dont.
Az 1926-os kudarcba fulladt merényletkísérletet – a maffiában egyébként szokásos - véres megtorlás követte. Al Capone felderítette, hogy kik voltak a családon belüli tippadók, akiken különösen kegyetlen bosszút állt. Az egyik legfőbb riválisával, Georg „Bugs" Morannal is szövetkezett árulókat egy, a tiszteletükre rendezett fényes fogadásra invitálta.
A mit sem sejtő három férfit a fehér szmokingba öltözött nyájasan mosolygó keresztapa fogadta személyesen, majd az oldott hangulatú lakoma közben odalépett hozzájuk, hogy átadja a nekik szánt „ajándékot". A díszesen becsomagolt míves dobozban egy keményfa buzogány lapult.
Miután a gyanútlan delikvensek kicsomagolták az „ajándékot", Capone emberei hirtelen lefogták őket, a don pedig a buzogánnyal mindhármukat agyonverte. Az írekkel való leszámolás után lényegében már csak egyetlen komoly ellenfele maradt, Georg Moran, akinek 1929. február 14-én állított csapdát. A gengszterfőnököt
egy igen kecsegtető üzleti ajánlat ürügyével sikerült a Lincoln Park közelében fekvő mélygarázsba csalni.
Morannak először a testőrei érkeztek a helyszínre, akiken egy szakasz „rendőr" ütött rajta. A chicagói rendőrség egyenruháját viselő „hatósági közegek" – valójában Al Capone emberei – igazoltatás ürügyén a garázs falához állították Moran embereit, majd gépfegyvertűzzel lekaszabolták őket.
Maga a bandafőnök pár perces késéssel érkezett a helyszínre,de meghallva a lövöldözés hangját, sikerült kereket oldania. A „Valentin napi vérengzésként" ismertté vált eset óriási felháborodást váltott ki, mert sokáig azt hitték, hogy valóban rendőrök voltak az elkövetők, de a nyomozásba bevont igazságügyi fegyverszakértő, Calvin H. Goddard laboratóriumi vizsgálatokkal bebizonyította, hogy nem a rendőrségnél rendszeresített fegyverekből adták le a halálos lövéseket. Az ügy alapos kivizsgálására felállított nyomozócsoport egy évvel később meg is találta a kivégzéshez használt lőfegyvereket Al Capone egyik bérgyilkosa, Fred Bruke lakásán elrejtve.
A Valentin napi vérengzés gyanúja a hírhedt keresztapára terelődött. Al Capone, hogy leszerelje a további vizsgálatokat, magára vállalt egy kisebb súlyú tiltott fegyverviselési vádat, így sikerült rövidebb tartamú szabadságvesztéssel megúsznia az ügyet.
Az elítélt don a pennsylvaniai állami fegyintézetben saját, antik bútorokkal berendezett cellával rendelkezett,
ahol szinte korlátlanul fogadhatott látogatókat, az „üzleti ügyeit" pedig közvetlenül a börtönigazgató irodájából, az igazgató hivatali telefonján intézte, aki ilyen alkalmakkor „diszkréten" magára hagyta Caponét.
Chicago elöljárósága 1930-ban „ a város első számú közellenségének" nyilvánította a hírhedt maffiózót, aki ellen tovább folytatták a nyomozást, de egyetlen gyilkosságot sem tudtak rábizonyítani. A nyomozók teljesen tanácstalanok voltak, hogy mivel lehetne sarokba szorítani és hosszú időre rács mögé dugni a gúnyosan az arcukba nevető gengsztert.
Végül Elmer I. Irey adóhivatali főnök javaslatára a Pénzügyminisztérium átfogó vizsgálatot rendelt el Al Capone ellen,
adócsalás gyanújával. A speciális ügynökökből és könyvvizsgálókból álló csoport Frank J. Wilson vezetésével aprólékosan átvizsgálta a Caponétól lefoglalt főkönyveket.
A feldühödött keresztapa először azt tervezte, hogy megöleti Wilsont,
de az ügy már akkora botrányt keltett, hogy korábbi mentora, Torrio tanácsát megfogadva végül elállt ettől. A pénzügyminisztériumi vizsgálócsoport többrendbeli jelentős értékű jövedelemeltitkolást tárt fel, ami alapján 1931. október 24-én adócsalás bűntette miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték a bírósági határozattól megdöbbent gengszterfőnököt. Al Caponét 1934-ben átszállították a San Francisco partjaitól távolabb fekvő hírhedt börtönszigeten álló Alcatrazba.
A szigorúságáról ismert fegyintézetben már korántsem bántak kesztyűs kézzel a híres keresztapával, az őrök diszkrét félrenézése mellett a rabtársai rendszeresen bántalmazták, sőt többször is az életére törtek.
Testileg és lelkileg összeroppanva, minden befolyását és vagyonát elvesztve szabadult az Alcatraz falai közül.
Már a börtönben félig lebénult korábban szerzett és rosszul kikezetlt szifilisze miatt, a szabadulása után pedig súlyos pszichózis uralkodott el rajta. Igazából már soha többé nem tudott tapraállni.
Al Capone 1947. január 21-én agyvérzést kapott. Bár visszanyerte az eszméletét, három nappal később tüdőgyulladás támadta meg, amit már nem tudott kiheverni. Minden idők leghíresebb maffiafőnöke 1947 január 25-én, nyolc nappal a 48. születésnapja után halt meg.