Abram Saperstejn néven született 1906. augusztus 26-án az akkor az Orosz Birodalomhoz tartozó lengyelországi Bialystokban. Tizenöt éves volt, amikor a család kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol nevét Albert Bruce Sabinra változtatta, az állampolgárságot 1930-ban kapta meg. Először fogorvosnak tanult, majd a virológia iránti érdeklődése miatt átiratkozott az orvosi szakra, diplomáját 1931-ben szerezte meg a New York-i Egyetemen.
1935-től volt a Rockefeller Intézet kutatóorvosa, különösen a fertőző betegségek kutatásában jeleskedett.
1939-től a Cincinnati Egyetemen tanított, és az ottani gyermekklinika fertőző betegségeket kutató részlegét is vezette. A második világháború alatt az afrikai és távol-keleti hadszíntéren pusztító sárgalázat, mocsárlázat és az agyvelőgyulladást tanulmányozta.
Albert Sabin a háború után minden figyelmét a poliovírus okozta járványos gyermekbénulásnak (poliomyelitis anterior acuta, Heine-Medin-kór, gyermekparalízis) szentelte.
Ez a betegség a 19. század végén kezdett terjedni Európában és nem sokkal később Amerikában is megjelent. Elsősorban a tíz év alatti gyermekeket támadja meg, a vírus megfertőzi a mozgató idegsejteket és izombénulást okoz. Leggyakrabban a végtagok válnak mozgásképtelenné, de károsodhatnak a légzőizmok is, ilyenkor csak a mesterséges lélegeztetés, a vastüdő tudja életben tartani a beteget.
A polio-járványok különösen a háború után okoztak szörnyű pusztítást, ezért egyre nagyobb erőfeszítéseket tettek megfékezésére. Sabin, aki egy évtizeddel korábban már megpróbálta a kórokozót kitenyészteni, visszatért a betegség tanulmányozásához és kimutatta, hogy a vírus elsősorban a tápcsatornán át fertőz.
A poliovírust 1949-ben sikerült kutatásra is alkalmas mennyiségben kitenyészteni, és 1955-ben az Egyesült Államokban engedélyezték a Jonas Salk által kifejlesztett szérum alkalmazását.
Ez azonban nem volt tökéletes ellenszer: csak injekcióban lehetett beadni; mivel deaktivált, „halott" vírusból készült, nem mindig nyújtott teljes védettséget; magát a fertőzést nem, csupán a tünetek kialakulását volt képes megakadályozni és gyakran járt szövődményekkel.
Albert Sabin abból indult ki, hogy igazi, tartós védelmet csak a legyengített élő vírus eredményezhet, méghozzá nem injekcióban, hanem szájon át beadva.
Módszere a szervezetbe a polióvírus mindhárom változatából olyan legyengített kórokozókat juttat be cseppek formájában, amelyek a bélcsatornában elszaporodnak, ám betegséget nem okoznak, csak ellenanyagok termelésére serkentik a szervezetet. A természetes fertőzés behatolási kapujának és módjának alkalmazása nyomán a bélfal sejtjei immunissá válnak a polio-vírussal szemben, tehát a patogén vírus sem tud később szaporodni. Mivel a vakcina élő kórokozót tartalmaz, a beoltott ember környezetét ugyan megfertőzi, de ezzel immunizálja is, így nagyarányú oltás esetén lehetőség van a lakosság hiánytalan immunizálására.
Albert Sabin az orális poliovakcinát (OPV) előbb saját magán, majd önként jelentkező elítélteken próbálta ki, és 1957-ben javasolta bevezetését, de erre az Egyesült Államokban akkor még nem kapott engedélyt.
A szovjet tudósok és orvosok társaságában tökéletesített oltóanyag első tömeges alkalmazására 1958-59-ben a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Hollandiában, Kubában, Mexikóban és Szingapúrban került sor, az Egyesült Államokban 1960-ban engedélyezték.
A Sabin-cseppek kötelező érvényű használatát elsőként Magyarországon vezették be 1959-ben, az utolsó hazai eredetű gyermekbénulásos megbetegedést 1969-ben jelentették. Magyarországon - a legtöbb európai országhoz hasonlóan - jelenleg inaktivált, injekció formájában adott gyermekbénulás elleni oltóanyagot (IPV) használnak, mivel az OPV ritkán akut flaccid paralízishez - hevenyen jelentkező petyhüdt izombénuláshoz - vezethet.
Albert Sabin irányította a pappataci-láz és a dengue-láz oltóanyagának kutatását, vizsgálta a vírusok elleni immunitás kialakulásának folyamatát, az idegrendszert támadó vírusok szerepét a rák kialakulásában, módszert dolgozott ki a toxoplazmózis (parazita által okozott fertőzés) diagnosztizálására.
1969-1972 között Izraelben a Weizmann Tudományos Intézet elnöke volt, majd az Egyesült Államokba visszatérve a charlestoni Dél-Karolinai Egyetem, később a marylandi John E. Fogarty Nemzetközi Központ kutatóprofesszoraként dolgozott. A sors fintora, hogy a gyermekbénulás elleni oltást felfedező tudóst 1983-ban bénulással járó betegség támadta meg, amely felsőtestére is átterjedt és légzési nehézségeket okozott, életét csak műtéttel sikerült megmenteni. Albert Sabin nyolcvanhat éves korában, 1993. március 3-án halt meg szívroham következtében Washingtonban, ahol kutatóintézet viseli nevét, és díjat is alapítottak emlékére.
Albert Sabinnak köszönhetően a polio vírus már csak néhány afrikai országban lelhető fel. Felbecsülhetetlen eredményei ellenére a Nobel-díjat - akárcsak Salk - nem kapta meg, a kitüntetést 1954-ben a poliovírus tenyésztését megoldó John Enders, Thomas Huckle Weller és Frederick Robbins vehette át.
Számos egyéb kitüntetés birtokosa volt, 1986-ban megkapta a polgári személyeknek adható legmagasabb amerikai elismerést, az Elnöki Szabadságérmet is.
A WHO 2002. június 21-én jelentette be, hogy Európát poliomyelitis-mentesnek tekintik, a kór ma főleg az afrikai, ázsiai és csendes-óceáni térségben fordul elő. A 2020-ban kirobbant koronavírus-világjárvány miatt azonban csökkent az oltási kampányok mértéke, azóta több mint 30 országban tört ki gyermekbénulás-járvány.
(MTVA Sajtóarchívum)