Az első angol király, akit az apátságban kentek fel, Hódító Vilmos volt, aki a normann seregével legyőzte II. Harold királyt és az angol csapatokat 1066-ban Hastings-nél, és megszerezte a trónt.
Amikor a szertartáson bemutatták a tömegnek, az emberek hangos kiáltással fejezték ki, hogy elfogadják királyuknak. Vilmos normann testőrei azonban nem értették az angolszász (óangol) nyelvet, és azt hitték, hogy lázadás tört ki, ezért felgyújtották az apátság melletti házakat. Erre valóban lázadás tört ki, amit alig sikerült elfojtani.
1532 júniusában VIII. Henrik hosszú küzdelem után elvette feleségül a később tragikus véget ért Boleyn Annát. Anna, a király második felesége, mindent elkövetett, hogy korona kerüljön az ő fejére is. Történészek szerint ő volt az, aki a Rómával való szakítást kikényszerítette Henrikből. Az asszonyt az udvarban nem kedvelték, törtetőnek és kegyetlennek nevezték. Őt tartották felelősnek azért, mert Henrik elhagyta az első feleségét és a legidősebb lányát, a leendő I. Máriát.
Henrik a házasság elején mindent elkövetett, hogy boldoggá tegye az új királynét. Ezért Anna 1533-as megkoronázásakor Szent Eduárd koronáját helyeztette a felesége fejére, holott ez az angolok számára szent szokásjog alapján kizárólag az uralkodót illette. Máig Boleyn Anna az egyetlen angol királyné, akit Hitvalló Eduárd koronájával iktattak be.
A brit monarchia történeténem II. Károly koronázása volt a legfurcsább 1661-ben. Az 1649-ben kivégzett I. Károly fia visszaállította a királyságot az ún. angol köztársaság bukása után.
A koronázásra szinte az összes királyi jelvényt újra kellett készíttetni,
mert a fanatikus puritánok parancsnoka, Cromwell az összes olyan, esetenként több száz éves tárgyat megsemmisíttette, ami a monarchiára emlékeztethette volna az embereket.
II. Károly koronázásakor az első sorokban ültek azok, akik korábban Cromwell leghangosabb politikai támogatói voltak. A jelenlétük arra emlékeztette az udvart, hogy ami I. Károllyal történt, bármikor megismétlődhet.
A brit korona történetében kétszer fordult elő, hogy egy királyi házaspárt társuralkodóként koronáztak meg. Amikor Mária 1553-ban összeházasodott Fülöp spanyol herceggel, Fülöp kapta ugyan a királyi címet, de csak megszorításokkal hozhatott döntéseket, és a címét csak Mária haláláig tarthatta meg.
1688-ban a dicsőséges forradalom győztesei, Orániai Vilmos és Mária, letaszították a trónról II. Jakabot. Vilmos nem akart olyan szerepet, mint amilyen 100 évvel korábban Fülöpé volt, hanem saját jogon akart király lenni. A felesége beleegyezett, hogy Vilmos az ő halála után is uralkodhasson.
IV. György 1821-es koronázása épp olyan volt, amilyen az életvitele: fényűző és pazarló.
Mai áron 26 millió dollárra, közel 9 milliárd forintra becsülik a költségeit.
A király 4,600 vendéget hívott a szertartásra, amely jelmezbálhoz hasonlított, mert sok vendég, a korabeli hírességek az előző évszázadok divatja szerint öltöztek.
A koronázás után a király díszvacsorát adott, ahol egyebek mellett
160 tál halat szolgáltak fel, 480 tál mártással, 80 tálca töltött tésztával, és 400 liter jeges puncs is járt az ételhez.
A vacsora fénypontját a király bajnokának a megjelenése jelentette, aki középkori lovagi páncélban lovagolt be a terembe és párbajra hívta ki mindazokat, akik esetleg ellenezték György trónra lépését. A díszvacsora rémálomnak bizonyult a feleségeknek, akik kivágott estélyi ruhában ültek a csillárok alatt, mert a bőrükre csepegett a forró viasz. Az inasok ugyanis nem gondoskodtak a gyertyatartók alsó részének, a viaszfogóknak a felszereléséről.
A bankett után az udvar újsághirdetést adott fel, hogy a vendégek vigyék vissza az ellopott királyi ezüstöt, evőeszközöket és sótartókat.
Ez volt a monarchia történetének legkínosabb koronázása, mert a királynét nem engedték be a szertartásra. György már trónörökösként, 1796-ban különvált a feleségétől, Caroline hercegnőtől, és többször megpróbált tőle elválni. Amikor a walesi herceg az apja halálával a trónra került, Caroline automatikusan királyné lett. A férje nem ismerte el őt királyi házastársnak, és ezt az összes európai udvarral is közölte, sőt, a felesége nevét még az imádságokból is kivetette.
Caroline a koronázásig Itáliában élt, és rá sem tudott nézni a kicsapongó, szeretőket tartó férjére, de joggal tartotta magát angol királynénak. Ezért megjelent a Westminster apátság kapujában a szertartás napján, hogy a jelenlétével is kifejezze a királynéi jogait. Az ajtónálló azonban elutasította. A megszégyenített, szerencsétlen asszony még aznap megbetegedett és néhány hét múlva meghalt. A halála előtt azt mondta:
Biztos vagyok benne, hogy megmérgeztek.
Viktória királynő megkoronázása 1837-ben egy új korszakot jelentett, amelyben erősödött a szertartás szakrális jellege, és nem csak látványosságnak tekintették a ceremóniát. Közel négyszer kevesebbe került, mint IV. György beiktatása, ezért sokan filléres koronázásnak is nevezték.
George Gross történész így írta le a szertartást:
Az egyetlen jó dolog, amit el lehet mondani erről a koronázásról, hogy az emberek őszintén lelkesedtek az új uralkodóért. Maga a szertartás tele volt kínos hibákkal, mert nem tartottak elég próbát.
A gyakorlás hiánya miatt a ceremónia résztvevőinek fogalmuk sem volt arról, mi következik.
A szertartás 5 órán át tartott. Azokban az időszakokban, amikor nem volt szükség a királynő aktív részvételére, őt és a kísérőit a Szt. Eduárd kápolnába vitték, ahol az oltáron szendvicsek és több palack bor fogadta őket. Az egyik ilyen alkalommal egy püspök rosszul tájékoztatta a királynőt, hogy mikor kell újra megjelennie, ezért szinte futva kellett visszatérnie a koronázási térbe.
A canterbury érsek nem volt a helyzet magaslatán.
Az országalmát a királyi jelvények átadása előtt Viktória kezébe nyomta, később pedig rossz ujjára húzta fel a gyűrűt.
A fiatal királynő ezt írta erről egy levélben:
Nagyon furcsa volt, ahogy rám erőltette, aminek az lett a következménye, hogy alig tudtam lehúzni. Csak nagy nehezen, nagy fájdalmak árán sikerült.
Az uralkodó előtti tiszteletadás sem ment gond nélkül. Az ország lordjai felsorakoztak, hogy térdet hajtsanak a királynő előtt, és megérintsék a koronáját. Lord Rolle, egy idős főnemes annak ellenére sem érte el a koronát, hogy két másik lord támogatta. Addig-addig szerencsétlenkedtek, míg az öreg arisztokrata kicsúszott a kezükből, és hanyatt lezuhant a lépcsőről.