Az MV Rocknes nevű hajó nem kőrakadóként kezdte a pályafutását, hanem ún. ömlesztettáru-szállító teherhajóként bocsátották vízre 2001-ben. Két évvel később azonban egy holland hajógyárban átalakították kőrakodóvá, mert megnőtt az igény az ilyen hajók iránt. A kőrakadó hajók olajfúrások és víz alatti építkezések helyszínére szállítják a szükséges köveket, kavicsot és sódert, majd egy bonyolult szállítószalag-, illetve csőrendszeren keresztül a megfelelő pontra helyezik őket a tengerfenéken.
Az átépítéskor 3 ezer tonna acélszerkezetet és darut szereltek fel a Rocknes fedélzetére, és a rakodótérben fordított gúla alakú raktereket alakítottak ki. Ezzel nemcsak a hajó súlya nőtt meg, hanem a vízvonal fölé került a legtöbb rakománya, ami csökkentette a stabilitását. Ez azt eredményezte, hogy a Rocknes csak megfelelő víz- és üzemanyagballaszttal volt viszonylag stabil. Ráadásul csak nagyon lassan lehetett megtölteni ezeket a kiegyensúlyozó tartályokat, a karbantartásuk pedig nehézkes volt.
A Rocknes személyzete azt figyelte meg, hogy nehéz irányítani a hajót. Forduláskor hajlamos volt erősen megdőlni, utána a kiegyenesedéskor pedig még oldalra csúszott egy darabig. A navigáció is sokkal nehezebb lett, mert a fedélzetre szerelt magas acélszerkezet eltakarta a hajó orrát, ezért a révkalauzoknak és a navigációs tiszteknek ki kellett menniük a híd erkélyének két szélső sarkába, hogy egyáltalán valamit lássanak előre. El lehet képzelni, milyen nehézkes volt a révkalauzok számára ide-oda rohanni ezen a 20 méteres szakaszon, hogy vezetni tudják a közel két focipálya hosszúságú, 25 ezer tonnás hajót.
2004. január 19-én az MV Rocknes kifutott Bergenből, hogy 23 ezer tonna sódert és kavicsot szállítson a németországi Emdenbe. A hajón 29 tengerész teljesített szolgálatot: Jan Aksel Juvik, a norvég kapitány, egy kapitányi képzésen levő német tiszt, valamint három holland és 24 fülöp-szigeteki matróz. A harmincadik utas a helyi révkalauz, Vermund Halhjem volt, akinek az volt a feladata, hogy kivezesse a nyílt tengerre a Rocknest a keskeny és veszélyes fjordból.
A révkalauz és a kapitány régóta hajózott a fjordban, így mindketten úgy ismerték a hajózási útvonalakat és a veszélyes szakaszokat, mint a tenyerüket. Ezért nem készítettek előzetesen részletes útitervet a kihajózásra, amit egyébként nem is írták elő a szabályok.
Azt, hogy valami nincs rendben, hamar kiderült.
Amikor a révkalauz az első balfordulót vezényelte, a hajó megbillent, enyhén jobb oldalra dőlt és úgy maradt.
Halhjem a vizsgálatkor azt mondta, hogy önmagában a dőlés nem volt különös.
Minden hajó megdől, ha fordul. Ami viszont feltűnő volt: nem egyenesedett vissza, pedig ez lett volna a normális.
Juvik kapitány nem tartotta sem különösnek, sem kockázatosnak a dőlést. A német kapitányjelölt azonban aggódott a gyenge stabilitás miatt.
A révkalauz arra emlékezett a tragédia után, hogy a német tiszt kérésére a kapitány ellenőrizte a hajó stabilitását figyelő számítógéprendszert, de hogy pontosan miről beszéltek, azt nem tudta felidézni.
A hajó a fjord egy kisvárosánál üzemanyagot vételezett, majd folytatta az útját a nyílt tenger felé.
A kora esti sötétségben a révkapitány újabb fordulót rendelt el egy keskeny szorosban. De alig kezdett kanyarodni a Rocknes, megrázkódott.
A gépházban levők fémes csikorgást, recsegést-ropogást hallottak. Minden tengerész tudta, hogy víz alatti sziklának ütköztek.
Ezt később megerősítette a bergeni egyetem geofizikai tanszéke is, amelynek a szeizmográfjai ötven másodperc alatt négy, enyhe földrengésszerű eseményt észleltek a fjordban. Az első az ütközés pillanatában történt, az utolsó pedig két perccel az előtt, hogy a Rocknes vészjelzést adott.
A hajó még inkább jobbra dőlt. A kapitány elrendelte a vízzáró ajtók azonnal lezárását, de ez nem segíthetett a stabilitás visszaállításában.
A hajó gyomrában a gépészek egymásra néztek. Hubert Maginsay, az egyik fülöp-szigeteki technikus azt mondta, hogy lent, a gépházban is tudták: dől a hajó.
A szerszámaim egyszerre, egy irányban lecsúsztak a munkapadról és leestek a padlóra. Berohantam a gépterem vezérlőjébe, és azt kiabáltam az ügyeletes mérnöknek, hogy borulunk.
A partról sokan látták ezeket a drámai pillanatokat. Gisle Mellum és a felesége épp befejezték a vacsorát, amikor a konyhaablakon keresztül meglátták a hatalmas Rocknest. Kiszaladtak a kertbe, mert ritkán láttak ekkora hajót a fjordban. A férfi vitte a fényképezőgépét is, hogy lefotózza a hajót, amely alig egy-kétszáz méterre haladt tőlük.
Eleinte nem is tudtam megfogalmazni, mi az, amit furcsának érzek, aztán rájöttem: a hajó megdőlt és a dőlés fokozódott. Aztán meghallottam a fedélzetről a vészcsengők hangját.
Itt láthatják Mellum fotóit:
A révkalauz egy utolsó, kétségbeesett ötlettől vezérelve teljes balfordulót rendelt el, hátha megakadályozza a borulást, de már elkésett. A Rocknes 8 emelet magasan levő parancsnoki hídja megállíthatatlanul dőlt a tenger vize felé.
A híd személyzete próbált talpon maradni, a tengerészek abba kapaszkodtak, amit éppen elértek, a padlóhoz rögzített székekbe, asztalokba, a navigációs konzolba. A kapitány a rádióba kiáltotta: mayday, mayday. A fedélzetmester kinyitotta a híd bal oldalán levő ajtót, a révkapitány pedig kimászott rajta. Ekkor már felfelé kellett húznia magát, hogy kijusson, és amikor kiért, a talpa alatt már nem a híd erkélyének fémpadozatát látta, hanem a parancsnoki felépítmény oldalát és az ablakokat. A Rocknes ekkor már az oldalán feküdt.
A hajó belsejében a matrózok a kijáratok felé próbáltak menekülni.
A létrákon és csöveken másztunk, de ami az előbb még felfelé volt, az most vízszintes lett, aztán lefelé dőlt
- mondta Hubert Maginsay később.
Ahogy a hajó felborult, Vermund Halhjem révkalauz felfelé rohant a hajó oldalán, aztán alján.
Egyszer csak ott találta magát a Rocknes vörösre festett, víztől csöpögő, lapos hajófenekén, amely most az ég felé nézett.
A 166 méter hosszú hajó teljesen átfordult, és most ott lebegett a fjord jeges vizében. A partról Gisle Mellum és a szomszédai döbbenten nézték a magányos alakot a fejjel lefelé úszó hajó tetején, azaz hasán. A révkalauz volt az egyetlen, aki élve kijutott a parancsnoki hídról.
A gépházban Maginsay és két társa egy raktárba másztak, de onnan már nem volt kiút. Ahogy bezúdult a jéghideg víz, kialudtak a fények, ők pedig egy létrába kapaszkodtak és imádkoztak, hogy a víz ne tölte meg a raktárat.
Azt kértem Istentől, hogy ha meg kell halnom, segítse a családomat.
A raktárban végül megállt a vízszint emelkedése. A három gépész a vaksötétben hallgatta, ahogy lassan megszűnnek a máshol beszorult társaik segélykiáltásai és elcsendesedik a roncs. A felborult hajó, benne a túlélőkkel, lassan sodródott az áramlattal.
Cikkünk folytatódik a mentés részleteivel. Kérjük, lapozzon!