2000. augusztus 12-én reggel fél kilenckor a norvégiai Bergen haditengerészeti támaszpont lehallgató központjában két egymást követő víz alatti detonáció akusztikus zörejét rögzítették a szolgálatos operátorok.
A második robbanás ereje a Richter-skála szerinti 3,5-ös erősségű földmozgás energiájával volt egyenértékű.
A bergeni bázis lehallgatói bemérték a robbanások epicentrumát is; az erős lökéshullámok a Barents-tengernek abból a körzetéből érkeztek, amelyet az orosz haditengerészet nem sokkal korábban zárt műveleti területnek minősített, az Északi Flotta ott zajló nagyszabású hadgyakorlata miatt.
A grandiózus és a Szovjetunió 1991-ben történt felbomlása óta legnagyobbnak számító hadijátékon az Északi Flotta 17 felszíni egysége, valamint négy tengeralattjárója vett részt, köztük az orosz haditengerészet büszkesége, a szupermodern Kirov-osztályú Nagy Péter rakétás csatacirkáló is. A tengeralattjáró-kötelék legkorszerűbb egységét a nukleáris meghajtású Antyej-osztálybeli (NATO kódneve: Oscar-II) Kurszkot már a Szovjetunió megszűnése után, 1994 decemberében állították szolgálatba.
Az 1,5 milliárd dollárból megépített Kurszk robotrepülő-hordozó nukleáris vadász-tengeralattjáró az akkori idők egyik legmodernebb és legnagyobb támadóerővel rendelkező egységének számított. A háromszintes, 154 méter hosszú, 18,2 méter széles, 16 400 tonna teljes vízkiszorítású Kurszk megépítésénél a legkorszerűbb technikai megoldásokat alkalmazták mind a támadó kapacitás, mind pedig az aktív, illetve passzív védelmi képességek tekintetében. A hatalmas monstrum meghajtásáról, valamint az energiaellátásáról két úgynevezett lassúvizes és ezért különösen biztonságosnak tartott OK-650 M típusú reaktor gondoskodott.
A nukleáris meghajtású turbinák víz alatti menetben 33 csomós (hozzávetőleg 59 km/órás) sebességre gyorsíthatták fel a Kurszkot, amelynek biztonsági rendszerét ugyancsak a legjobbak között tartották számon. A Kurszk maximális szolgálati merülési mélysége 420,
a biztonsági, úgynevezett roppanási mélységhatára pedig 500 méter volt.
A Kurszkot dupla héjazattal látták el, ami miatt a búvárhajót „gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek" minősítették, akárcsak szűk egy évszázaddal korábban a Titanicot.
A 112 fős legénységgel rendelkező Kurszk rövid, alig hatéves pályafutása során számos különleges küldetést teljesített a világtengeren. Egyik leghíresebb akciója a Földközi-tengerhez kötődik, ahol egy alkalommal sikerült észrevétlenül belopóznia az Egyesült Államok 6. flottájának gyakorlatozó egységei közé, és lehallgatnia az amerikai hadihajók titkos rádióforgalmazását, ami nagy szégyent jelentett az U.S. Navy, az amerikai haditengerészet számára.
A 2000. augusztus eleji hadgyakorlaton a Kurszk azt a feladatot kapta, hogy a kísérő, illetve a védelmi feladatokat ellátó rombolók és fregattok gyűrűjén átlopakodva cserkéssze be a célpontnak kijelölt Nagy Péter rakétás csatacirkálót, majd indítson torpedótámadást a hadihajó ellen. Noha a Kurszk éles torpedókkal is fel volt szerelve, a harci feladatot ebben az esetben természetesen „vak", vagyis gyakorló torpedókkal kellett végrehajtania.
Az orosz admiralitás még a nagyszabású gyakorlat megkezdése előtt a nemzetközi szokásjoggal összhangban előre bejelentette a művelet időpontját és területi határait, hogy a kereskedelmi hajók, illetve a polgári légi forgalom elkerülhesse a veszélyes körzetet. 2000. augusztus 12-én reggel fél kilenckor a norvég haditengerészet bergeni lehallgatóközpontja
két egymást követő nagyon erős detonációra utaló akusztikus jelet fogott
abból a körzetből, ahol az orosz haditengerészet gyakorlatozott. A norvég bázis erről haladéktalanul értesítette a NATO európai központját.
A műveletet végrehajtó orosz flottakötelék parancsnokát azonban sokkal kevésbé izgatta a nagy erejű detonáció mint a NATO megfigyelőit, mert ezt a vízalatti éleslövészet velejárójának tudta be. A murmanszki flottaparancsnokságnak is csak másnap, augusztus 13-án tűnt fel, hogy a Kurszk atom-tengeralattjáróval mindenféle összeköttetés megszakadt. A hadgyakorlatot azonban ennek ellenére sem fújták le, csupán az elnémult tengeralattjáró felkutatására adtak parancsot.
A keresésre kirendelt egység szonárja gyorsan meg is talált a Kurszkot, amely a Barents-tenger aljzatán, 108 méteres mélységben feküdt mozdulatlanul, ebből pedig azonnal sejteni lehetett, hogy valami rendkívül súlyos dolog történhetett a hatalmas tengeralattjáróval.Az első, a szovjet időket idéző velős tömörségű hivatalos kommüniké csak az atom-tengeralattjárót ért baleset után három nappal később jelent meg a Kurszk „kisebb problémáiról".
Pedig a mentésben résztvevők számára ekkora már teljesen egyértelművé vált,
hogy nem valamiféle „kisebb", hanem végzetesen súlyos problémával állnak szemben.
A Kurszk ugyan rendelkezett vészhelyzeti mentőnyílásokkal, amelyek elméletben lehetővé tették volna, hogy ezekhez hozzá csatlakoztassanak egy olyan hermetizált alagutat, amelyen át a személyzet, illetve a túlélők képesek lettek volna elhagyni a megsérült tengeralattjárót, és átszállni a mentőhajóba.
A Kurszk elsüllyedési helyszíne, a valamivel több mint 100 méteres mélység önmagában még nem jelentett volna semmilyen problémát a mentőakció végrehajtására. Azt viszont, hogy a hermetizált mentőjáratnak a Kurszk egyetlen épen maradt búvónyílására tett rögzítési kísérlete totális kudarcot vallott a folyosó hanyag szigetelés miatt, természetesen mélyen elhallgatták az illetékesek.
A flottaparancsnokság az augusztus 16-án kiadott igencsak optimista hangulatú újabb közleményében arról számolt be, hogy a legénység tagjai mind életben vannak és senkinek sincs komolyabb baja, a haditengerészet pedig „kézben tartja" a kimentésük irányítását.
Aznap, amikor ezt a hurráoptimista hangvételű hivatalos jelentést kiadták, az orosz admiralitás vezetői először kértek titokban támogatást a mentéshez a norvég illetve brit haditengerészeti parancsnokságoktól, akik már a baleset másnapján felajánlották segítségüket. A speciálisan kiképzett angol és norvég haditengerészeti búvárok már az augusztus 19-én végrehajtott első lemerülésük során megállapították, a Kurszk tatrészén található 9-es számú mentőnyílást teljesen elárasztotta a víz, ami miatt kizártnak tartották, hogy lehetnének még életben maradt túlélők a hajótestben.
A brit-norvég kutatócsoport távirányítású mélytengeri robotkamerájának segítségével megállapították, hogy a Kurszk katasztrófáját a tengeralattjáró orrában bekövetkezett ismeretlen eredetű, hatalmas detonáció okozta, ami szabályosan szétvettette a nukleáris meghajtású búvárhajó orrszekcióját. A Kurszk tragédiáját nem lehetett tovább titkolni az egyre hangosabb és nyugtalanabb közvélemény előtt; az admiralitás bő egy héttel a baleset után ezért kénytelen volt beismerni a Kurszk, valamint a teljes személyzet elvesztését. A Kurszk kisebb belpolitikai válságot kirobbantó tragédiáját már nem lehetett csak úgy egyszerűen a szőnyeg alá seperni, mint a szovjet időkben. Az áldozatok hozzátartozói és a sajtó nyomására elkerülhetetlenné vált a tragédia okainak nyilvánosságra hozatala.
Ezért az orosz szövetségi kormány 2001 szeptemberében megbízást adott a Smit International & Mammoet holland cégnek a Kurszk roncsának kiemelésére. A nemzetközileg elismert holland vállalat igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett a tengeri hajómentésben, amihez megvolt a speciális technikája is. A kiemelést hosszas előkészületek és alapos tervezés után a cég óriásuszálya, a Giant-4 segítségével kezdték meg. Az igen bonyolult műveletben a Kurszk hajótestének mintegy kétharmadát sikerült a felszínre emelni, a legfontosabb, a titokzatos robbanással érintett orrszekció viszont a mélyben maradt.
A kiemelés helyszínéről az orosz haditengerészet roszlajkovói bázisára szállították a Kurszk roncsát a Giant-4 fedélzetén. A bázison egy erre a célra hermetikusan lezárt területen fogtak hozzá a roncs megvizsgálásához a nyilvánosság és a sajtó teljes kizárásával.
A szigorúan titkos körülmények között zajló vizsgálatot 2002 júliusában fejezte be a kizárólag orosz szakemberekből álló bizottság. A mintegy 2000 oldalra rúgó vizsgálati anyag nyilvánosságra hozott zárójelentése két okra vezeti vissza a tengeralattjáró pusztulását. A szakértők szerint az 1998-tól rendszeresített folyékony hidrogén-peroxid hajóanyagú torpedókból a robbanószerkezet betöltése után - szigetelési hiba miatt - hajtóanyag szivárgás lépett fel a vetőcsőben.
Ez az igen agresszív és tűzveszélyes vegyület reakcióba lépett a vetőcső falát alkotó sárgarézzel, és ez kémiai eredetű robbanást okozott. A hivatalos verzió szerint ez az elsődleges robbanás okozta a második vetőcsőbe betöltött torpedó, illetve a mögötte lévő torpedókamrában elhelyezett további hét robbanóeszköz detonációját.
A Kurszk roncsában összesen 115 holttestet találtak. Soha sem derült fény arra, hogy ki volt az a három ismeretlen személy, aki a hajó állománytábla szerinti 112 fős legénységi létszámán felül tartózkodott a Kurszk fedélzetén. Az atom-tengeralattjáró első tisztje, Dimitrij Kolesznyikov fregattkapitány ruházatában egy olyan feljegyzést találtak amiből kiderült, hogy a legénység tagjai közül huszonhárman élték túl a robbanást, és az azt követő vízbetörést. A túlélők közül mindenki a tatszekcióban lévő 9-es számú rekeszben gyűlt össze, de előtte még mindkét reaktort leállították.
A reaktorok leállítása minimálisra csökkentette a túlélők életben maradási esélyeit, mert ezzel megszűnt az áramellátás, nem lehetett működtetni a szivattyúkat, nem volt világítás, és a tartalék berendezések üzemeltetési lehetősége is megszűnt. Kolesznyikov fregattkapitány fennmaradt naplóbejegyzése a tengerésztiszt kivételes hősiességről és higgadtságáról tesz tanúbizonyságot, aki a következőket jegyezte fel az emelkedő, jéghideg vízzel elárasztott koromsötét rekeszben, a közeli és szörnyű halált várva: „Sötét van itt az íráshoz, de megpróbálom vakon. Úgy tűnik, nincs esélyünk, talán 10-20 %. Reméljük, legalább ezt elolvassa valaki. Itt a lista a más rekeszekből idegyűlt legénységről, akik most itt vannak a kilencesben, és megpróbálnak kijutni. Üdvözlet mindenkinek, nem kell kétségbeesni. Kolesznyikov"
Talán abban reménykedtek, hogy kiszabadítják őket, még mielőtt teljesen elárasztaná a betörő jéghideg tengervíz a vaksötét rekeszkamrát.
A tragédia okáról mind a mai napig a 2002 júliusában nyilvánosságra hozott szakértői zárójelentés számít egyedüli hivatalos álláspontnak, de ennek ellenére mind a mai napig számos megválaszolatlankérdés övezi a Kurszk tragédiáját. A balestről tartott legelső hivatalos sajtótájékoztatón Igor Szergejev marsall, az orosz föderáció honvédelmi minisztere egy idegen, ismeretlen, - tehát nem baráti – tengeralattjáróval történt ütközésről tett említést, a Kurszk katasztrófájának lehetséges okaként. Ezt persze első hallásra sokan lennénk hajlamosak elintézni egyetlen kézlegyintéssel, amolyan „szovjet típusú"magyarázkodásnak tartva Szergejev marsall közlését, de a valós helyzet ennél sokkal árnyaltabb és titokzatosabb.
Noha az amerikai hivatalos körök először hevesen tagadták Igor Szergejev marsall „alaptalan vádaskodását", miszerint az Egyesült Államok Haditengerészetének (U.S. Navy) bármely egysége az orosz hadgyakorlat közelében tartózkodott volna, de később mégis kénytelenek voltak elismerni, hogy két Los Angeles-osztályú atom-tengeralattjárójuk, a USS Memphis és a USS Toledo, központi utasításra, titkos felderítést végzett a térségben.
Még ennél is sokkal érdekesebb, hogy az orosz Északi Flotta egységei körül ólálkodó két amerikai nukleáris tengeralattjáró közül az USS Toledo, a katasztrófa utáni napon váratlanul felbukkant a bergeni hadikikötőben.
Azt a dokkot, ahol kikötött, az amerikai tengerészgyalogság azonnal hermetikusan lezárta, és senki sem közelíthette meg a hajót, kivéve azt az Egyesült Államokból még aznap egy külön géppel megérkező műszaki alakulatot, amely haladéktalanul hozzákezdett az USS Toledo kijavításához. Hogy mi szükség volt erre, illetve mitől sérült meg a Los Angeles-osztályú amerikai nukleáris vadász-tengeralattjáró, azt mind a mai napig sűrű homály fedi. Nem sokkal később egy rövid időre az internetre is felkerült hír szerint egy olyan kódolt diplomáciai üzenetet fogtak el rádióamatőrök, amely azt bizonyította, hogy a Toledónak nagyon is köze lehetett a Kurszk katasztrófájához.
A netre feltöltött ünetet azonban gyorsn eltávolították. Ugyancsak elgondolkodtató tény, hogy amikor a Kremlbe még be sem futott a Kurszkot ért balesetről szóló információ, William S. Cohen akkori amerikai védelmi miniszter már pontosan tudta, hogy az orosz atom-tengeralattjáró elsüllyedt. Vlagyimir Kurojedov flottatengernagy ugyanazt nyilatkozta, mint Szergejev marsall; az admirális szerint ugyanis nem saját torpedó robbanása, hanem »idegen tárgy« okozta a Kurszk pusztulását.
Ugyancsak elgondolkodtató tény, hogy a roncs legtöbb kérdésre választ adható orrszekcióját, ahol a robbanás történt, és amelyben a vetőcsövek, illetve a torpedókamrák is találhatók, miért nem emelték ki soha. Az egzakt választ ezért még mindig a Barents-tenger fagyos mélységei őrzik.