A vaskancellár, aki megteremtette az egységes Német Császárságot

Bismarck dolgozószobájában, 1886-ban

Otto von Bismarck, az egységes Német Császárság megteremtője, „a vaskancellár" százhuszonöt éve, 1898. július 30-án halt meg.

Poroszország hatalmának kiterjesztéséért dolgozott

Otto Eduard Leopold von Bismarck a Berlintől nyugatra fekvő Schönhausenben, egy porosz nagybirtokos (junker) család sarjaként született 1815. április 1-jén. Göttingenben és Berlinben végzett jogi tanulmányai után köztisztviselő lett, de állását 1837-ben otthagyta.

Bátyjával a pomerániai családi birtokot igazgatta, beutazta Svájcot, Angliát, Franciaországot.

1847-ben az első ízben megválasztott porosz tartományi gyűlés tagja lett, az 1848-as forradalom idején IV. Frigyes Vilmos porosz királyt a felkelés leverésére bíztatta. Az 1849-ben újra összeülő, konzervatív porosz parlamentnek is tagja lett, 1851 és 1859 között Poroszországot képviselte a majna-frankfurti szövetségi gyűlésen. 1859-ben szentpétervári, majd párizsi nagykövetté nevezték ki, posztjáról 1862-ben hívta haza a törvényhozással szembekerülő I. Vilmos király kormányfőnek és külügyminiszternek.

III. Napóleon és Bismarck Forrás: Wikimedia Commons/Wilhelm Camphausen

Bismarck programját ezen szavakkal hirdette meg:

„Nem beszédek és többségi határozatok, hanem vér és vas dönti el a kor nagy kérdéseit".

A kor nagy kérdésein elsősorban Poroszország hatalmának kiterjesztését értette, legfőbb célja az volt, hogy a politikai széttagoltságban élő németeket Ausztria kizárásával, porosz hegemónia alatt egyesítse. A parlament liberális többsége ellenében is keresztülvitte a haderőreformot, négy évig parlamenti felhatalmazás nélkül, a sajtó- és szólásszabadságot is korlátozva kormányzott.

Katonai, külpolitikai téren egymás után aratta a sikereket: 1864-ben az osztrákokkal közösen megvívott dán háború után Schleswig porosz, Holstein osztrák igazgatás alá került.

A következő évben grófi címet kapó Bismarck szövetséget kötött a Habsburg-uralom alatt álló Velence megszerzésére áhítozó szárd királysággal, majd 1866-ban a porosz-osztrák háborúban Königgrätznél döntő vereséget mért Ausztriára, ezzel eldőlt, hogy a német egység Ausztria kizárásával, porosz vezetéssel jön létre. Ellenfelét nem alázta meg, német szövetségeseit –Hannovert, Hessen-Kasselt, Nassaut, Holsteint és Frankfurtot – viszont annektálta.

Kiprovokálta a háborút a franciákkal

Az 1867-ben létrejött Északnémet Szövetség porosz mintára szerveződött. Bevezették az általános, titkos választójogot – a férfiak számára –, de a kormányt a király nevezte ki, s a kabinet neki, nem a parlamentnek tartozott felelősséggel. A törvényhozás sem szólhatott bele a hadügyi és külügyi kérdésekbe, de az alkotmány lehetővé tette – volna – a további demokratizálást. Bismarck a délnémet államokat is Poroszországhoz akarta kötni, de a vámszövetséget, a közös katonai kiképzést azok nem fogadták el.

Bismarck 1870 nyarán kiprovokálta a háborút a franciákkal, és a nacionalista közvélemény nyomására Bajor- és Szászország, Württemberg és Baden is csatlakozott az Északnémet Szövetséghez.

A németek 1870 szeptemberében Sedannál döntő vereséget mértek III. Napóleon francia császárra, aki maga is fogságba esett. A „második" Német Birodalmat 1871. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében kiáltották ki, császára I. Vilmos porosz király lett.

Vilmost császárrá kiáltják ki Versailles-ban, középen fehér uniformisban Otto von Bismarck a Német Császárság első kancellárja Forrás: Wikimedia Commons/Museen Nord / Bismarck Museum

A békeszerződés Elzászt és Lotaringiát Németországnak juttatta, a franciákra csillagászati összegű hadisarcot vetettek ki, maga Bismarck birodalmi kancellár lett és hercegi címet kapott.

Rendszerét két külső veszély fenyegette: a francia revánstörekvés és a törökök meggyengülése utáni osztrák-orosz konfliktus a Balkánon. Bismarck 1873-ban ezért német-orosz-osztrák szövetséget hozott létre, az 1877-es orosz-török háború után a balkáni kérdéseket a berlini kongresszuson rendezték. A német-osztrák szövetség az első világháborúig érvényben maradt, és az olaszok csatlakozásával 1883-ban hármas szövetséggé bővült.

Elindította a politikai katolicizmus elleni kultúrharcot

A Vaskancellár a győztes háborúk után a béke „megnyerésére" törekedett, össze akarta forrasztani a birodalom elemeit. Közigazgatási reformot, egységes pénzt vezetett be, közös jegybankot és postát állított fel, egységes törvénykönyvet kezdeményezett.

Bismarck áttért az aranyalapra, csökkentette a szabad kereskedelem korlátait, pártolta az ipart, az 1870-es évek végén a gazdasági válság miatt vámot vetett ki a vasra és a gabonára.

Bismarck 1873-ban elindította az úgynevezett Kulturkampf-ot, a politikai katolicizmus elleni kultúrharcot: bevezette a polgári házasságot, a papság hatalmát korlátozta, feloszlatta a szerzetesrendeket. Az újabb pártokat, a katolikus Centrumot, a szociáldemokratákat és a liberális Haladó Pártot a birodalom ellenségének nyilvánította, a nyomás aztán idővel enyhült a katolikusokon.

Anton von Werner festménye a berlini kongresszusról, a kép középvonalában id. gróf Andrássy Gyula, Otto von Bismarck és Pjotr Suvalov gróf találkozója Forrás: Wikimedia Commons

A földbirtokosok, a tisztikar, a nagyipar és a hivatalnoki kar összefogott a szociáldemokraták ellen is, akikről Bismarck azt mondta: „Németország patkányai, akiket ki kell irtani".

1878 és 1890 között be is tiltotta a pártot, a munkásmozgalom letörésének szándékával átfogó társadalom- és egészségbiztosítást, szociális oktatási rendszert vezetett be.

A német trónra 1888-ban a fiatal és energikus II. Vilmos lépett, aki elégedetlen volt Bismarck általa túl óvatosnak tartott külpolitikájával, a szociáldemokratákkal inkább a kiegyezést kereste, és a közös hangot sem találta az idős politikussal.

Amikor a birodalmi gyűlés 1890-ben nem hosszabbította meg a szocialistaellenes törvényt, a császár menesztette a kancellárt, aki szolgálatai jutalmául Lauenburg hercege lett.

Bismarck dolgozószobájában, 1886-ban Forrás: Julien Then

Bismarck élete végén az emlékiratain dolgozott Hamburg közelében fekvő birtokán, Friedrichsruhban, itt is halt meg 83 évesen, 1898. július 30-án. Kívánságára a következőket vésték sírkövére:

„I. Vilmos császár hű német szolgája".

A történészek szerint Otto von Bismarck a történelem leghatalmasabb egyéniségei közé tartozik, aki a problémák megoldásához minden rendelkezésére álló szellemi és anyagi eszközt megmozgatott. Kíméletlensége és nyíltsága új korszakot alkotott a diplomáciai történetben.

(MTVA Sajtóarchívum)