Akiről országot, pénzt, várost és hegycsúcsot is elneveztek

Simón Bolívar 1826-ban, José Hilarión Ibarra festményén

Kétszáznegyven éve, 1783. július 24-én született Caracasban Simón Bolívar, a spanyol uralom elleni latin-amerikai függetlenségi háborúk hőse, akit a kontinensen csak A Felszabadítóként emlegetnek, és akiről országot, pénzt, várost és hegycsúcsot is elneveztek.

Esküt tett, hogy felszabadítja hazáját

Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar y Palacios Blanco gazdag, baszk származású hidalgó (spanyol nemes) család sarja volt. Szüleit korán elvesztette, ezután nevelők oktatták, tanulmányait Spanyolországban fejezte be. Ott is nősült meg, de felesége egy év múlva venezuelai látogatásukon sárgalázban meghalt, Bolívar ezután nem házasodott meg újra.

A napóleoni háborúk Európájában megismerkedett a francia felvilágosodás és az angol materializmus gondolkodóival, és a saját erejéből káplárból császárrá emelkedő Napóleon példájától lenyűgözve esküt tett, hogy felszabadítja hazáját.

1807-ben Simón Bolívar nyugatra vitorlázott. Hat hónapot töltött az Egyesült Államokban, mielőtt leszállt Venezuelában. Sok hasonló gondolkodású emberrel találkozott, hogy megvitassák a Spanyolországtól való függetlenedés lehetséges módjait, és ezeken a kapcsolatokon keresztül Bolívar sokkal radikálisabbnak látta magát, mint társai.

Ugyanebben az évben Napóleon megszállta Spanyolországot és Venezuela az új spanyol kormány révén elutasította a francia uralmat.

Számos politikai manőverezés és több kormány felbomlása után Venezuela végül a Caracas-i Legfelsőbb Junta uralma alá került, amely elutasította a francia uralmat, valamint a spanyol régensséget – Napóleon testvére, Joseph Bonaparte irányítása alatt. A junta hamarosan a szolgálataiba fogadta Simón Bolívar diplomata szolgálatait, Bolívar pedig Nagy-Britanniába utazott, hogy brit támogatást kérjen Venezuela függetlenségének megszerzéséhez. Ez a terve azonban kudarcot vallott, mert Nagy-Britannia nem tudott konkrét támogatást nyújtani, mert fontosabbnak érezte az angol-spanyol kapcsolatait

Bolívar ezután hazatért és bekapcsolódott a függetlenségi mozgalmakba.

Amikor Venezuela 1810-ben fellázadt a spanyol gyarmati uralom ellen, a junta Bolívart küldte Londonba, hogy szerezze meg a brit kormány támogatását. Ezt a küldetést nem sikerült teljesítenie, sikerült viszont meggyőznie a száműzött szabadsághős Francisco de Mirandát, hogy álljon a függetlenségi harc élére.

Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar y Palacios Blanco Forrás: José Toro Moreno

A venezuelai alkotmányozó nemzetgyűlés 1811-ben kikiáltotta a függetlenséget, de a diktátori hatalommal felruházott Miranda nem vállalta a harcot a túlerőben lévő spanyolokkal és letette a fegyvert.

Forradalmár társai ezt árulásnak minősítették, ők maguk adták át a spanyoloknak Mirandát, aki börtönben fejezte be életét.

Az új állam elnöke és diktátora lett

A katonai vezetés Bolívar kezébe került. A mai Kolumbia területéről, Új-Granadából indított „csodálatos hadjáratával" 1813-ban felszabadította Caracast, a nép pedig teljhatalommal és az El Libertador – magyarul "A Felszabadító" címmel ruházta fel.

A spanyol túlerő és a belső torzsalkodások miatt azonban 1814-ben meghátrálásra kényszerült, Új-Granadába szorult vissza, majd Jamaica szigetére távozott.

A szabadságharc szellemét kiáltványaiban igyekezett fenntartani, brit mintára alkotmányos köztársaságot vázolt fel, választott alsó- és örökletes felsőházzal, egész életre szóló államfői tisztséggel.

Miután túlélt egy jamaicai merényletet, Simón Bolívar Haitire utazott, ahol találkozott az ország elnökével, Alexandre Pétionnal. Hamarosan barátságot kötöttek és Pétion beleegyezett, hogy segít Bolívarnak pénzügyi segélyekkel és ellátással, cserébe Bolívarnak bele kell egyeznie, hogy felszabadítja az összes rabszolgát Venezuelában. Bolívar igent mondott és visszahajózott Jamaicába, ahol találkozott a republikánus vezetőkkel, hogy tervet dolgozzon ki.

Bolívar 1815-ben Haitihoz, a függetlenségét a franciáktól éppen kivívott karibi államhoz fordult segítségért és összegyűjtötte emigrációba szorult honfitársait.

Új seregével 1816-ban szállt partra seregével Új-Granadában, és a hadtörténet legfényesebb lapjaira bekerült hadjárata végén 1819. augusztus 7-én a boyacai csatában döntő vereséget mért a spanyolokra. Győzelmei eredményeként jött létre a mai Venezuelából, Kolumbiából, Panamából és Ecuadorból álló Nagy-Kolumbia, amelynek függetlenségét a spanyolok 1820-ban elismerték.

Simón Bolívar 1826-ban, José Hilarión Ibarra festményén Forrás: José Hilarión Ibarra

Az új állam elnöke és diktátora Bolívar lett, aki megkapta a jogi eszközöket, hogy bármit megtegyen a győzelem érdekében, és aki – miután a Perut felszabadító argentin forradalmár, José de San Martin lemondott tisztségeiről – 1823 őszén bevonult Limába is.

A következő évben csapatai megverték a felső-Peruban hadakozó utolsó dél-amerikai spanyol hadseregeket is, ezután ez a terület a Bolívia nevet vette fel. Bolívar, fél Dél-Amerika ura, pályája csúcsára ért.

Európába készült, de soha nem indult el

A földrésznyi dimenziókban gondolkodó Bolívar 1826-ban Panamába összamerikai kongresszust hívott össze, ám a meghívottak közül Chile, Argentína és Brazília távol maradt, az itt megfogalmazott uniós szerződést pedig csak Nagy-Kolumbia ratifikálta.

Nemsokára már Nagy-Kolumbia területei is egyre nagyobb önállóságot követeltek, és Bolívar alvezérei egymással kezdtek marakodni.

Az 1828-ban összehívott nemzetgyűlés megtagadta elnöki hatáskörének növelését, sőt a Felszabadító ellen még merényletet is megkíséreltek. Felkelések robbantak ki, Peru lerohanta Ecuadort, az ország ügyeibe Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok is beavatkozott. Venezuela végül 1829-ben kivált Nagy-Kolumbiából, amely a következő év nyarára teljesen szétesett. Bolívár azonban felkeltette az európai hatalmak figyelmét.

Simón Bolívar halála 1889-ben, Antonio Herrera Toro festményén Forrás: Wikimedia Commons/Antonio Herrera Toro

A pragmatikus és realista Bolívar megromlott egészsége, politikai terveinek kudarca és a polgárháború miatt lemondott tisztségeiről. Európába készült, de soha nem indult el: 1830. december 17-én előrehaladott tüdővésze végzett vele a kolumbiai Santa Martában, ironikus módon épp egy spanyol tisztelőjének házában.

Halálos ágyán azt kérte, írásait és leveleit égessék el, de utasítását - a történészek nagy örömére - nem teljesítették. Maradványait 1842-ben Caracasban temették újra. Nevét viseli város, félsziget, híd, hegycsúcs, egyetem, repülőtér, futballklub, róla nevezték el Bolíviát és a venezuelai pénzt. Életéről 2013-ban Venezuelában forgattak 50 millió dollár költséggel monumentális filmet Amerika embere (Libertador) címmel.

Bár élete szinte állandó háború volt, amely elmondhatatlan borzalmakat hozott Venezuela, Kolumbia és a környező régiók lakosságára, Bolívar a szabadságért és az idegen birodalmi irányítás alóli mentességért harcolt. Könyörtelen harcos volt, de az utókor szerint egyfajta megfontolt filozófus és alkalmanként egy "hős Libertador".

(MTVA Sajtóarchívum)