2005 június 27-én a kockázatos területnek tartott, a pakisztáni határhoz közeli Kunar tartományba érkezett Marcus Luttrell, Michael Murphy, Matthew Axelson és Danny Dietz. Luttrell, mint a csoport szanitéce és mesterlövésze, a sebesültek ellátásához szükséges eszközöket, gyógyszereket vitte magával, valamint egy távcsöves gépkarabélyt, és a szokásosnál több, összesen 11 tárat, ahogy írja a Lone Survivor (A túlélő) c. könyvében.
A négy amerikai elit Navy SEAL-katonának a Red Wings-hadművelet egyik részfeladatát kellett végrehajtania a Surjek-völgyben. Helikopterrel dobták le őket a kopár, kegyetlen vidéken, hogy rábukkanjanak egy tálib vezető, Ahmad Shah rejtekhelyére, aki Luttrell szerint
Oszama bin Laden egyik legközelebbi csatlósa és segítője volt. Ez a terroristvezér arra készült, hogy támadást hajtson végre amerikai földön.
A következő napon kudarcba fulladt a küldetés, mert két kecskepásztor, az egyikük egy gyerek, észrevette a sziklák mögött rejtőző amerikaiakat. Kötelük nem volt, amivel megkötözhették volna őket, ha viszont elengedik őket, veszélybe sodorják saját magukat. Luttrell könyve szerint Murphy, a csoportparancsnok a kecskéket tartotta a legnagyobb problémának, mert azokat nem lehetett volna elrejteni. A két pásztor megölésétől pedig azért tartottak, mert a média már egyre többször írt az amerikai katonák harctéri kegyetlenségeiről.
Luttrell a könyvében azt írja, hogy a parancsnok szavazásra bocsátotta a gyilkosság kérdését. Axelson mellette szavazott, Dietz tartózkodott, maga Luttrell pedig arra voksolt, hogy engedjék őket szabadon.
Ez volt életem legostobább döntése.
Másfél órával később Luttrell szerint 80-200 tálib fegyveres közeledett feléjük.
Jeges gombócot éreztem a gyomromban és átkoztam a kib*szott pásztorokat.
A könyv szerint Luttrell ezután kilőtt egy horgas orrú tálibot az ellenség soraiból, mire azok golyózáport zúdítottak az amerikaiakra. A SEAL-katonák megpróbálták felvenni a rádiókapcsolatot a saját műveleti központjukkal, de a magas hegyek miatt ez nem sikerült. Közben a tálibok üldözték őket, a négy kommandós pedig igyekezett minél messzebb kerülni az afgánoktól.
A csata már órák óta tartott. A tálibok RPG-vel, páncéltörő gránáttal is lőtték a SEAL-eket, akik eddigre mind megsebesültek, de ennek ellenére keményen visszavágtak.
Legalább ötvenet megöltünk közülük.
Mivel azonban szinte már az összes lőszerük elfogyott, Murphy, a csoportparancsnok úgy döntött, muszáj segítséget kérniük. A rossz vételi viszonyok viszont továbbra is lehetetlenné tették a műholdas telefon használatát, ezért Murphy felmászott egy szikla tetejére a készülékkel. Innen sikerült is leadnia a vészjelzést, de közben halálos lövés érte.
Nem sokkal később Dietz és Axelson is meghalt. Az egyetlen túlélő, Luttrell egy szakadékba zuhant, amikor egy gránát robbant mellette. Amikor magához tért, rájött, hogy eltört az orra, több bordája, az arcát egy sziklába üthette zuhanás közben, a lába tele volt repeszekkel, lövés érte a lábát - a golyót saját maga távolította el -, és megrepedt vagy eltört a kulcscsontja. Alig bírta vonszolni magát, mégis összeszedte minden lelkierejét, és elrejtőzött egy sziklahasadékban. Ekkor már nem volt egyetlen lőszere sem.
Az amerikai csoport kimentésére ekkor már úton volt két MH-47 harci kutató-mentő helikopter Aszadabadból. Amikor azonban az egyik helikopter lebegni kezdett egy hegycsúcs fölött, hogy a katonák kötélen leereszkedjenek róla, egy tálib katona RPG-vel eltalálta a gép egyik rotorját. A helikopter felrobbant és lezuhant. A fedélzetén levő 16 katona és repülős közül senki nem élte túl a robbanást.
Luttrell tovább menekült. Másnap egy vízezésből ivott, és kitisztotta a sebeit. Ekkor bukkant fel a közelében néhány afgán férfi.
Nem tálib, nem tálib! No Taliban, no Taliban -,
kiáltották.
Az egyikük Mohammad Gulab volt, a helyi ács. Gulab és a társai felnyalábolták a kimerült és súlyosan sebesült amerikai elitkatonát. Levitték a faluba, ahol Gulab befogadta a házába. A helyi szokások, a pastunvali szerint mindenkit, aki segítségre szorul, el kell látni, így Mohammad helyet csinált az amerikainak az egyik szobában és lefektette egy gyékényre.
A családja öt napig ápolta itt Luttrellt, miközben egy falubeli férfi elgyalogolt a legközelebbi amerikai támaszpontig, ahol elmondta a parancsnoknak, hogy a falujukban van egy sebesült amerikai. A Rangerek különleges osztaga épp időben érkezett, mert a tálibok már azt tervezték, hogy megrohanják a falut és elhurcolják a kommandóst. Luttrellt helikopterrel Aszadabadba vitték. A búcsúzáskor Gulab odaadta az óráját az amerikaianak.
Mohammad Gulab az addigi élete felborulásával fizetett azért, mert megmentette az amerikaiat. A tálibok vérdíjat tűztek ki a fejére, rálőttek a házára, felrobbantották az autóját és elüldözték a faluból. Az aszadabadi tengerészgyalogosok végül kiharcolták a parancsnokságuknál, hogy Gulab állást kapjon a bázison, de ez nem volt hosszú távú megoldás.
Gulab többször próbálta felvenni a kapcsolatot Luttrellel, de egészen 2010-ig nem járt sikerrel. Ekkorra Luttrell már leszerelt, és engedélyt kapott a Pentagontól a könyve kiadására. A könyvet azért írta meg egy brit bestselleríró segítségével, mert szerinte a média hiányosan írta meg a Red Wings-hadművelet történetét.
A könyvért 1 millió dolláros szerződést ajánlott neki egy kiadóvállalat. 2007-ben pedig még ennél is többet kapott a Universal filmstúdiótól a majdani film jogaiért.
A volt kommandós örömmel vette Gulab megkeresését, és meghívta Amerikába, hogy vegyen részt az amerika veteránok számára léterhozott alapítványa nyitórendezvényén.
2010 szeptemberében az alapítványnak sikerült vízumot szereznie Gulab számára. Luttrell és a megmentője a houstoni repülőtéren talákoztak. A volt katona a repülőtéren, már messziről mutatta azt az órát, amit Mohammadtól kapott még Afganisztánban.
Gulab a következő két hétben egy tolmáccsal és az alapítvány egyik vezetőjével bejárta Amerikát, és még egy dinoszaurusz-kiállításra is elvitték. Később Luttrell apósának ranchán töltöttek pár napot, ahol a sivatagban célba lőttek. Luttrell felajánlotta, hogy az immár jó politikai kapcsolatai révén megszerzi az amerikai letelepedési engedélyt, a zökl kártyát Mohammadnak, de az afgán férfi visszatutasította, mondván, a hazájában akar élni. Mielőtt Gulab hazaindult volna, Luttrell megígérte neki, hogy az alapítványa szervez majd egy jótékonysági estet Gulab és a falubeliek számára.
Ez meg is történt, Luttrell 3 év alatt 30 ezer dollárt utalt az afgán banknak Gulab számára. Ebből 13 ezer a falunak járt.
2013-ban elkészült a híres film, amelyben Mark Wahlberg volt a főszereplő, és Eric Bana is játszott benne. A mozit 38 millió dollárból forgatták, ami hollywoodi mércével aprópénz, de a filmeseknek nem kellett fizetniük a helyszínért, mert az amerikai hadsereg egy hatalmas területén forgathattak Új-Mexikó államban, ráadásul ingyen kapták a statisztákat, helikoptereket, járműveket a Pentagontól.
Luttrell meghívta Gulabot a decemberi bemutatóra.
Mivel azonban Mohammadot azóta is fenyegették a tálibok, az unokaöccsét lelőtték és őt magát is megsebesítették, bármennyire is szívesen találkozott volna az amerikaival, lemondta a meghívást.
Luttrell ekkor nagy összegeket ígért neki a film bevételéből.
Nem pénzért mentettem meg Marcust.
Luttrell azonban a tolmácson keresztül egyre csak kérlelte.
Gondolj magadra, a családodra és a szomszédaira. Itt az ideje, hogy nagy pénz hulljon az öletekbe. Fogadd el a meghívást!
Gulab végül arra gondolt, ebből elköltözhetne Kabulba a hét gyerekével együtt, hátha ott nem üldöznék a tálibok. Mivel a pastu szokások szerint udvariatlan lett volna megnevezni az összeget, ezt írta a tolmácson keresztül Luttrellnek:
Rendben! Rád bízom, mennyit ajánlasz, és el fogom fogadni.
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!