A berserker kifejezés a vikingek korában szó szerinti fordításban valószínűleg „medveinget" jelentett, ami a középkori angol nyelvben a „ber" és a „serk" szavakból állt össze: azokat a harcosokat jelképezte, akik
hagyományosan páncél nélkül, ehelyett medve- vagy farkasbőrt viselve indultak a csatába.
Néhány tudós szerint a berserker szó eredete a római korban keresendő, például a római történész, Tacitus által leírt germán társadalmi struktúrákban, vagy a Traianus császár római oszlopának 36. jelenetében, amely a törzsi harcosokat medve- és farkasköpenyben ábrázolja.
Az egyik legkorábbi, berserkereket bemutató írásos szöveg az úgynevezett Hrafnsmál, egy 9. századi töredékes szkaldikus költemény
(ennek fő műfaja a dicsvers és valamely előkelő, legtöbbször egy király dicső tetteit örökítette meg), amelyet Þorbjörn Hornklofi norvég szkald (dicsőítő verseket alkotó norvég, majd izlandi költők voltak, akik norvég, dán vagy angol királyi udvarokban éltek) írt:
Tele voltak a hajók emberekkel és fehér pajzsokkal, nyugati lándzsákkal és frank kardokkal; berserkek üvöltöttek, a csata a javukra zajlott; farkasbőrűek üvöltöttek és vaslándzsákkal hadonásztak"
– írta Þorbjörn Hornklofi, amit a HeritageDaily online tudományos portál idéz. – Farkasbőrűeknek hívják őket, akik véres pajzsot viselnek a harcban; lándzsájuk vöröslik, amikor háborúba jönnek; ott [Haraldr udvarában] együtt ülnek. Azt hiszem, hogy ott ő, a bölcs uralkodó csakis a bátor emberekre bízhatja magát, olyanokra, akik pajzzsal levágnak mindent és mindenkit."
A szkaldok a vikingek vagy az izlandi szabadparasztok köréből kerültek ki, akik bármely témáról tudtak verset faragni.
Berserkerré válni a vikingek korában annyit jelentett, mint „alakot változtatni", vagyis a „düh vad állapotába kerülni" vagy szó szerint medve alakot ölteni.
A skandináv mondákban ezeket a harcosokat elpusztíthatatlannak ábrázolták, akik a legtöbb végzetes bajra immunisak voltak és emberfeletti erővel rendelkeztek.
Ezt mutatja be az izlandi történész és költő, Snorri Sturluson (1179-1241) által írt Ynglinga saga is:
Odin harcosai páncél nélkül rohantak előre, akik olyan vadak és dühösek voltak, mint a kutyák vagy a farkasok
– sorolta Snorri Sturluson. – Harapták a pajzsukat és erősek voltak, mint a medvék vagy a vad ökrök, akik egy csapásukkal megölték az embereket, de sem tűz, sem vas nem fogott rajtuk; ezt nevezték „berserkergangnak".
A berserkerek számos északi mondában és költeményben feltűnnek, mint bajnokok, hősök, elit katonák vagy testőrök. Ez a kép azonban idővel, különösen a skandináv kereszténységre való áttérés után megváltozott. Később a korábbi pozitív jelzők helyett bűnözőként, gengszterként, fosztogatóként és gyilkosként ábrázolták őket, akik válogatás nélkül gyilkolnak.
Néhány tudós azt állítja, hogy a berserkerek megvadult dühét az önmaguk által kiváltott hisztérikus roham vagy epilepszia, illetve nagy mennyiségű alkohol vagy kábítószer, például hallucinogén gombák vagy a bolondító beléndek (Hyoscyamus niger) névre hallgató gyom- és gyógynövény fogyasztása okozta.
Az átható szagú, frissen és szárítva is mérgező növény gyógyászati hatóanyagait a leveléből (Hyoscyami folium) vonják ki, ami többek között kitágítja a pupillákat és gátolhatja a paraszimpatikus idegrendszer működését.
A dániai Fyrkat közelében ásatásokat végző régészek 1977-ben ennek a növénynek a magvait találták meg egy viking sírban.
1015-ben a norvég Eiríkr Hákonarson jarl törvényen kívül helyezte a berserkereket.
Ezt a Grágás nevű, középkori izlandi törvénykönyv is rögzítette. A szervezett berserker harcosok a 12. századra végül teljesen eltűntek.