Több mint húszezer évesek a legrégebbi emberi lábnyomok

A legrégebbi emberi lábnyomok legalább 21 500 évesek

Egy új kutatás megerősítette, hogy az új-mexikói sivatag területén rejtőző lábnyomokat emberek hagyták maguk után, legkésőbb 21 500 évvel ezelőtt. Az új-mexikói White Sandsben található ősi nyomok tiszteletre méltó koráról már 2021-ben elkezdtek vitázni a tudósok, nagy csodálkozás és nem kevés szkepticizmus közepette. Most a szakemberek egy szigorúbb kormeghatározást végeztek, megerősítve az ellentmondásos eredményt.

Számos típusú vizsgálatot végeztek

Most minden eddiginél valószínűbbnek tűnik, hogy az ember valóban jelen volt a mai Észak-Amerika területén az utolsó glaciális maximum idején.

A régészeti közösség egyes köreiben az volt az azonnali reakció, hogy a kormeghatározásunk pontossága nem elegendő ahhoz a rendkívüli állításhoz, hogy az ember jelen volt Észak-Amerikában az utolsó glaciális maximum idején

– magyarázta Jeff Pigati geológus, az amerikai földtani intézet (USGS) munkatársa a ScienceAlert online tudományos portálnak, aki az új kutatás társvezetője volt. – De a mostani kutatásban alkalmazott célzott módszertanunk valóban megerősítette mindezt.

Emberi lábnyomok Észak-Amerikában Forrás: National Park Service

Az eredeti kormeghatározás szerint a lábnyomok 21 ezer és 23 ezer évvel ezelőttre datálhatók. Ez a tézis a Ruppia cirrhosa nevű vízi növény magjainak radiokarbonos kormeghatározásán alapult, amelyeket a megkövesedett lenyomatokba ágyazva találtak.

Ez a szén egy izotópos formája (a C-14), amely a Föld légkörében magasan a kozmikus sugárzás és a nitrogén ütközésekor keletkezik.

A C-14 folyamatosan, gyengéden hull a Földre, amelyet a növények és állatok életük során felvesznek. És mivel egy, a kutatók által jól ismert sebességgel bomlik stabil szénné, a szakemberek meg tudják vizsgálni a C-14 és a stabil szén arányát egy mintában, és ezzel képesek meghatározni a minta korát.

Pollenszemeket izoláltak a pontos eredmények érdekében

A kutatócsoport 2021-es eredményeit tudományos körökben eddig megkérdőjelezték, mivel a növény, amelyre a megállapításaikat alapozták, vízi természetű. A víz széntárolóként is funkcionálhat, ami azt jelenti, hogy a növények életük során felvehetik a vízből az égből lehulló szénnél idősebb, oldott szenet is, ami azt a benyomást keltheti, hogy a datált növényi anyag sokkal idősebb, mint amilyen valójában. A kutatók most a kormeghatározás más útjait követték, hogy biztosak legyenek az eredményeikben.

Biztosak voltunk a lábnyomok eredeti korában, valamint az erős geológiai, hidrológiai és rétegtani bizonyítékokban, de közben tudtuk, hogy a független kronológiai ellenőrzés kritikus fontosságú

– mondta Kathleen Springer, az USGS geológusa, a kutatás társvezetője.

A legrégebbi emberi lábnyomok legalább 21 500 évesek Forrás: National Park Service

A csapat ugyanabból a geológiai rétegből gyűjtötte a tűlevelűek pollenjét, mint a Ruppia cirrhosa magjait, ami azt jelenti, hogy valószínűleg ugyanabban az időben rakódott le. A tűlevelűek azonban szárazföldi növények, ami azt jelenti, hogy a bennük megkötött szén a légköri szén, és nem vonatkozik rá ugyanaz a hibahatár, mint a vízi szénre.

A tudósok mindhárom mintából mintegy 75 ezer pollenszemet izoláltak, majd szénizotópos kormeghatározást végeztek.

Emellett másfajta kormeghatározást is bevetettek a lábnyomrétegekben talált kvarcokon. Az optikailag stimulált lumineszcencia egy olyan kormeghatározási technika, amely lehetővé teszi annak meghatározását, hogy egy ásványminta mikor volt utoljára napfénynek kitéve.

A Science tudományos szaklapban publikált tanulmány szerint végül mindkét kapott eredmény teljesen összhangban volt a korábbi megállapításokkal:

a tűlevelűek pollenje 22 600 és 23 400 évvel ezelőtt, a kvarc pedig 21 500 évvel ezelőtt látott utoljára napfényt.

Ha ezeket hozzáadjuk a Ruppia cirrhosa elemzéséhez, akkor máris három különálló bizonyíték áll rendelkezésre, amelyek ugyanarra a következtetésre mutatnak. Mindez viszont segíthet jobban megérteni az emberi vándorlás és lakhatás történetét ezen az állandóan változó bolygón.

Springer szerint ezek, valamint az erős geológiai, hidrológiai és rétegtani bizonyítékok egyértelműen alátámasztják azt a következtetést, hogy az emberek jelen voltak Észak-Amerikában az utolsó glaciális maximum idején.