Az Afrikából származó rabszolgák alagutakat építettek és talajvizet gyűjtöttek, így az ő segítségükkel a „Homok Királyságának" szabad lakói olyan életszínvonalat értek el, amely a szakértők szerint páratlannak számított a régióban.
Most az amerikai Ohiói Állami Egyetem és a Bowling Green Állami Egyetem kutatói kimutatták, hogy bár a hihetetlen erőfeszítéshez bizonyára tudásra is szükség volt, a szerencse is nagy szerepet játszott benne.
Valójában minden remekül ment mindaddig, amíg ez el nem fogyott. A legújabb kutatások korábbi régészeti tanulmányokon és hidrológiai elemzéseken alapultak, amelyek eredményeit az Amerikai Geológiai Társaság „Connects" (Geological Society of America Connects) októberi konferenciáján mutatták be.
Az ókori történészek szemében a garamantészek egy többnyire sivatagi barbárokból álló nép voltak.
Egy ősi berber törzs, akik Belső-Líbia déli területén éltek a mai Tibboszban, Szudán és Bornu egy részében egészen Dárfúrig. Így amikor a régészek az 1960-as években először tárták fel a fővárosukat, Garamát, a civilizációt még kicsinek és egyszerűnek feltételezték. A Szaharát ugyanis túl száraznak és kíméletlennek tartották ahhoz, hogy ennél sokkal többet tegyen lehetővé.
Az évek során azonban olyan bizonyítékok kerültek felszínre, amelyek arra utalnak, hogy ez az ősi társadalom sokkal fejlettebb és sikeresebb lehetett, mint azt a szakértők korábban feltételezték: több mint 180 ezer négyzetkilométert fedett le és fővárosa mintegy négyezer emberből állt.
Szakemberek szerint a sikerének a kulcsa egy hatalmas földalatti homokkő víztározó volt, amely ma a világ egyik legnagyobbnak számít. Ez a csapadékosabb időkből származó létfontosságú vízforrás képessé vált városokat és nagy településeket eltartani a ma már száraz régióban, otthont adva a földműveseknek, marhapásztoroknak, mérnököknek, kereskedőknek és rabszolgáknak.
Ahhoz, hogy a föld alatt rejtőző, értékes folyadékot elérjék, a garamantészek társadalma évszázadokon át rabszolgákat tartott. Arra kényszerítették őket, hogy
mintegy 750 kilométernyi függőleges aknát és földalatti alagutat, úgynevezett foggarákat ássanak, amelyek közvetlenül a talajvízszint alá hatoltak, lehetővé téve, hogy a benne lévő folyadék lefelé folyjon.
Ezt a technikát a perzsa társadalmaktól vették át, ám tőlük eltérően a víztartalékokat nem töltötte fel a hóolvadás Szaharában, ami azt jelenti, hogy hogy ez a stratégia valójában nem is működhetett volna ott. A szerencse azonban a garamantészek oldalán állt.
A víztartó réteg ugyanis egy olyan, különleges áramlási rendszerrel rendelkezett, amely a vizet mélyen a föld alól vezette a hegy lábához, ahol több mint ötszáz foggarát építettek, ezek némelyike elérte a 4,5 kilométer hosszúságot.
Úgy kell ezt elképzelnünk, mintha egy csészét döntenénk meg, hogy egy szívószálon keresztül kapjunk vizet. Mindez aztán lehetővé tette a civilizáció számára, hogy közel egy évszázadon át öntözze a terményeket, egy kis eső ráadásul még segíthetett is a rendszerük feltöltésében.
Ez a boldogság azonban nem tarthatott örökké. A víztározó vízszintje elkerülhetetlenül a foggaras alá süllyedt.
Ahhoz, hogy ismét elérjék, még több alagutat kellett volna építeni, és az építkezéshez a korábbiaknál is több rabszolgára lett volna szükség.
Az élelmiszer- és vízhiány miatt azonban a rabszolgák kereskedelme vagy azok háborús úton való megszerzése egyre nehezebbé vált.
A garamantészek sorsa ma is figyelmeztetés lehet a számunkra, hiszen a világ számos részén egyre inkább zsugorodnak a talajvízkészletek, miközben az emberi igények növekednek és az éghajlatváltozás egyre jobban felgyorsul
– mondta Frank Schwartz, az Ohio Állami Egyetem földkutatója a ScienceAlert online tudományos portálnak. – Ahogy akkor, úgy az erőforrások ma sem tartanak örökké.
Hozzátette: a társadalmak felemelkedhetnek és eltűnhetnek úgy, hogy léteznek olyan különleges tulajdonságok, amelyek lehetővé teszik ezeket.
A szakemberek szerint könnyen találhatunk erre modern példákat is, mint mondjuk a San Joaquin-völgy esetét, ahol az emberek gyorsabb ütemben használják fel a talajvizet, mint ahogyan az újratermelődik.
Ha az előrejelzések pontosak és egyre szárazabb évekre számíthatunk, akkor végül Kalifornia is ugyanabba a problémába fog ütközni, mint a garamantészek.