Meghalt Arno A. Penzias

Portrait d'Arno Penzias, années 1990 (Photo by leemage / )

Meghalt Arno Allan Penzias Nobel-díjas fizikus, akinek kutatásai megerősítették az ősrobbanás elméletét - írta a The New York Times. 

A tudós 90 éves volt, hétfőn, San Franciscóban halt meg - írta a portál.

Penzias volt az, akinek csillagászati szondái megdönthetetlen bizonyítékot szolgáltattak egy dinamikus, fejlődő világegyetemre, amelynek egyértelmű eredete van, és amely megerősítette az ősrobbanás elméletét.

Arno Penzias a 90-es években (Fotó: Leemage via AFP)

Penzias a kutatásaiért 1978-ban fizikai Nobel-díjat kapott Robert Woodrow Wilsonnal közösen a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás felfedezéséért, amely egy olyan robbanás maradványa, amely mintegy 14 milliárd évvel ezelőtt hozta létre a világegyetemet.

Az ősrobbanásként ismert robbanás ma már széles körben elfogadott magyarázat az univerzum keletkezésére és fejlődésére - írta a lap.

Részlet Stephen Hawking: Az idő rövid története című írásából

1965-ben a Bell Telephone Laboratories-nél, New Jersey-ben két amerikai fizikus kísérletezett egy rendkívül érzékeny mikrohullámú érzékelővel. (A mikrohullám ugyanolyan, mint a fényhullám, csak a frekvenciája kisebb: másodpercenként mindössze néhány tízmilliárd hullám.) Amo Penzias és Robert Wilson, a két kutató, aggódva észlelték, hogy detektoruk a kelleténél több zajt vesz fel. A zajnak nem volt semmiféle határozott iránya. A kutatók először madárürüléket találtak a detektorukban, úgyhogy további hibákra gyanakodtak, de hamarosan kizárták ezek lehetőségét. Tudták, hogy bármiféle légköri eredetű zajnak fel kell erősödnie, ha a detektor nem pont fölfelé mutat, mivel a fénysugarak sokkal vastagabb levegőrétegen utaznak át, ha a horizont felől kell érkezniük, mintha egyenesen föntről fogadnánk őket. Akármerre forgatták detektorukat, a zaj ugyanakkora maradt, nyilvánvaló tehát, hogy a légkörön kívülről kellett érkeznie. Nagysága éjjelnappal állandó volt, és az maradt egész évben, holott a Föld közben elfordult a tengelye körül is, és Nap körüli pályáján is haladt. Ez arra utalt, hogy a zaj forrása a Naprendszeren, sőt: a galaxison is kívül van, különben az erőssége változna, ahogy a Föld forgása következtében a detektor más és más irányba mutat. Tudjuk, hogy a New Jersey-ben felfogott sugárzás valójában a megfigyelhető univerzum nagy részén keresztülutazott, s mivel minden irányból ugyanolyan, a világmindenségnek - egész nagy léptékű skálán - mindenütt egyformának kell lennie. Ma már tudjuk, hogy bármerre tekintünk, a zaj szintje sose változik egy tízezred résznél jobban. Penzias és Wilson tehát Friedmann első feltételezésének meglepően pontos bizonyítékába botlott. Nagyjából ez idő tájt két másik amerikai fizikus is a mikrohullámok iránt kezdett érdeklődni. Bob Dicke és Jim Peebles Penziasék közelében, a Princeton Egyetemen dolgoztak. George Gamow (Alexander Friedmann egykori tanítványa) feltevését boncolgatták, mely szerint a korai univerzum forró volt, nagy sűrűségű, és fehéren izzott. Dickie és Peebles úgy érveltek, hogy még ma is látnunk kellene a hajdani izzást, mivel a világegyetem legtávolabbi részeinek sugárzása csak most ér el hozzánk. A világegyetem tágulása következtében azonban ez a sugárzás akkora vöröseltolódást szenved, hogy számunkra mikrohullámú sugárzás ként kell jelentkeznie. A Dicke-Peebles páros éppen arra készült, hogy megkeresse ezt a sugárzást, amikor Penzias és Wilson értesültek munkájukról, és rájöttek, hogy ők már meg is találták. Penzias és Wilson ezért megkapták az 1978. évi Nobel-díjat (ami elég igazságtalannak tűnik Dicke-vel és Peeblesszel szemben, nem is szólva Gamowról!)

Forrás