Szívszorító felfedezés: úgy tűnik, valóban eltemetik a társaikat ezek az állatok

Indiai elefántok csordája

Fotó: NurPhoto via AFP

Az elefánttemetők mítosza áthatja a populáris kultúrát, és az ázsiai elefántok eltemetett borjainak közelmúltbeli megfigyelései hitelt adhatnak ennek az elképzelésnek.

A Journal of Threatened Taxa című folyóiratban közzétett kutatásban két tudós öt olyan esetet ír le, amikor az indiai Észak-Bengáliában található teaültetvények öntözőárkaiban lábra állítva eltemetett elefántborjakat találtak. A szerzők szerint a szokatlan helyzet, a környező talaj több elefánt lába által összenyomódott, és a halál utáni vonszolásra utaló sérülések mind szándékos temetkezési gyakorlatra utalnak, olvasható a The Conversation ismeretterjesztő oldalon.

Indiai elefántok csordája
Fotó: NurPhoto via AFP / NurPhoto via AFP/Anuwar Hazarika/NurPhoto

Ha ez a következtetés helytálló, akkor ezek a megfigyelések a halál és a gyász olyan megértésére utalhatnak, amelyhez foghatót az állatvilágban eddig még nem láttunk, és egy újabb módot tárnak fel arra, hogy az ember nem is olyan egyedülálló, mint korábban gondoltuk. 

A régészeti bizonyítékok arra utalnak, hogy hominida őseink legalább 100 000 éve eltemették a halottaikat - esetleg sokkal régebben. A temetkezések azért érdekesek, mert sokat sejtetnek az eltemetők elméjéről. Számunkra - és feltehetően őseink számára is, akik ezt a gyakorlatot kezdték - a temetés nem csupán a holttestek eltüntetését jelenti, hanem a gyász kifejezése és az eltávozott élet tiszteletének kifejezése. 

Az emberek minden kultúrában időt és energiát fordítanak a temetési rituálékra, mint az életre való emlékezés módjára. A temetések egyértelműen jelzik érzékenységünket és empátiánkat. Sőt, általánosan úgy tartják, hogy a halálra adott reakcióink jelzik az emberségünket. 

Más állatfajoknál a mai napig kevés bizonyíték van a halál hasonló mentális reprezentációjára, és néhány anekdota ellenére egyetlen állatfajnál sem találtak bizonyítékot arra, hogy olyan szisztematikusan rituális módon eltemetik halottaikat, mint ahogyan azt mi tesszük. 

Az elefántok temetése tudatos cselekedet? 

Talán még túl korai lenne kihúzni a temetkezéseket az egyedüli emberi temetkezések listájáról. Bár az elefántborjak eltemetéséről szóló közelmúltbeli jelentések érdekesnek tűnnek, ezt az öt temetést nem figyelték meg közvetlenül, így továbbra is maradnak kérdések. Lehetséges például, hogy halott vagy gyenge borjak hullottak az árokba, amikor hordták őket, mielőtt a család ezt követő pánikja miatt az árok beomlott a holttest körül. 

Az elpusztult elefántok tetemét általában a keselyűk takarítják el
Fotó: Biosphoto via AFP / Biosphoto via AFP/Patrice Correia / Biosphoto

Az eltemetésről szóló beszámolók azonban legalábbis összhangban vannak azzal, amit az elefántok halálra adott heves reakcióiról tudunk. Megfigyelték, hogy elefántok halott csecsemők holttestét hordozzák. Gyakran mutatnak viselkedésváltozást, amikor egy családtag vagy egy másik egyed teteméhez közelednek. 

Ez a reakció magában foglalhatja a csendes vizsgálódást, a szaglászást és a testrészek megérintését lehajtott fejjel, esetleg a tetem elmozdítását vagy felébresztését, és ritka esetekben sár vagy nagy pálmaágak elhelyezését a halott rokonok testén. Mindez valószínűleg azt jelenti, amit az embereknél gyászként vagy gyászként ismerünk el. 

A halál megértése 

Természetesen nem az elefántok az egyetlen állatok, amelyek érdekes reakciókat mutatnak halott társaikra. A varjak gyakran összegyűlnek egy másik elpusztult varjú teteme köré, és megrohamozzák azt, amit néha temetésnek neveznek. Úgy tűnik, ez a társas összejövetel lehetőséget nyújt a varjaknak arra, hogy megismerjék a veszélyt, amelyet el kell kerülniük, nehogy ugyanabba az állapotba kerüljenek (szemben azzal, hogy a hagyományos értelemben vett temetésekkel búcsút vegyenek). 

Még egyes társas rovarok, például a hangyák is eltakarítják halottaikat. Amikor a hangyák a kolóniájukban lévő haldokló vagy elpusztult egyedek által kibocsátott bizonyos vegyi anyagokat észlelnek, ez arra készteti őket, hogy eltávolítsák a tetemeket - és néhány fajnál még el is temessék őket -, hogy korlátozzák a betegség átvitelének lehetőségét. 

Az állatok viselkedését, pontosabban a gyászt tanulmányozó kutatóként azonban nincs ok azt feltételezni, hogy ez a rendkívüli "holttestkezelési" viselkedés azt jelenti, hogy a hangyák valamilyen módon megértik az életet vagy a halált. 

Az 1950-es években E. O. Wilson biológus és entomológus élő hangyákra alkalmazta a kritikus vegyi anyagot, aminek hatására a fészektársak úgy reagáltak, mint egy halott állatra. Megpróbálták kirángatni a szerencsétlenül járt egyedet a fészekből, és biztonságos távolságban kidobták. 

A hangyák is eltávolítják a fészekből az elpusztult társaikat
Fotó: Biosphoto via AFP

Hasonló reakciókat figyeltek meg a rothadás vegyszereire patkányoknál, amelyek elássák a már elég régóta döglött egyedeket. A wilsoni hangyákhoz hasonlóan ők is megpróbálják elásni az elaltatott - de még élő – patkányokat, amelyekre a bomlás jellegzetes illatanyagait juttaták. Sőt, megpróbálják elásni az ugyanilyen illatú fapálcikákat is. Egyes társas életmódot folytató állatok tehát erős késztetést éreznek arra, hogy eltávolítsák a rothadó tárgyakat a fészkük területéről. 

A patkányok és hangyák ilyen példái természetesen egyértelműen különböznek az emberi temetkezéstől, valamint az elefántoknál és számos más fajnál, köztük az orkáknál megfigyelhető gyászoló viselkedéstől. 

Bár még mindig nem lehet eldönteni, hogy az elefántok valóban eltemetik-e a halottaikat, a családtagok vagy társaik halálára adott érzelmi reakcióik kétségtelenül rendkívüliek és mélyen megindító megfigyelni őket. Ezeket a reakciókat továbbra is nehéz megfelelően megmagyarázni anélkül, hogy azt feltételeznénk, az elefántoknak van valamilyen fogalma a halálról.