Bár a gyarmataira büszke Nagy-Britannia győztesen került ki az 1. világháborúból, nem tudta elfogadni veszteségeit. A megtépázott szigetország fájdalmát újabb hódítással próbálta enyhíteni. Figyelmüket a Föld legextrémebb pontjai ragadták meg, azon belül a Himalája legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet szerették volna (jelképesen) az uralmuk alá vonni. Tudták, az addig ismeretlen csúcs meghódítása nem megy majd könnyen, az erre irányuló terveket alaposan ki kell dolgozniuk, illetve számos expedícióra lesz szükség, hogy felmérjék a rendkívüli körülményeket.
A Mount Everest Bizottság több tapasztaltabb hegymászót is felkért, köztük George Malloryt, aki, noha hálás volt a megkeresésért, először berzenkedett az ötlettől és szkepticizmusát fejezte ki a bevetés sikerét illetően. Végül mégis meggyőzték. Mallory fájdalommal hagyta magára feleségét és kisgyermekeit, ám ugyanakkora izgalommal vágott neki az útnak, mint mikor egyik tanára tanácsára az Alpokba tett kirándulás során először ismerte meg a hegymászás örömét.
Világrekord, mégsem siker
Az első expedícióra 1921-ben került sor. Mallory két társával együtt felkészülten, a lehető legrészletesebb térképpel kísérelte megmászni a hegyet, ám 7000 méter megtett út után sérülés miatt kénytelenek voltak visszafordulni. Egy évvel később szintén a brit hegymászót jelölték ki az expedíció élére, kevésbé tapasztalt társával együtt pedig elérték az akkor világrekordnak számító 8100 méteres magasságot.
Azonban ez az út sem bizonyult sikeresnek, az őket kísérő serpák halála miatt abbamaradt a csúcstmadás, és az újabb próbálkozásra két évvel később, 1924-ben került sor. Amilyen nehezen vették rá Maloryt az első expedícióra, olyan könnyen fogadta el a harmadik alkalomra való felkérést. A nála 16 évvel fiatalabb Andrew Irvine csatlakozásával újra készen állt a kihívásra.
A nehezítő körülmények most sem kerülték el őket, 1924. júniusában betegen vágtak neki a csaknem 8850 méteres csúcsnak.
A szélcsend miatt mégis bizakodtak. A táborban állomásozó mászók szintén derűlátók voltak, a hegygerincen egyre inkább a csúcs felé közelítő, akkora már kis fekete pontoknak látszó párost végig figyelemmel kísérték. Két nappal az elindulásuk után azonban a tábor felbolydult: az áhított cél előtt kb. 240 méterrel a köd fátyla teljesen beterítette a hegymászókat, akik örökre eltűntek a szemük elől.
Örökre elveszett bizonyíték
Mallory holttestére 75 évvel az eltűnése után bukkantak rá 8100 méteren, míg társa, Irvine maradványai a mai napig nem kerültek elő. Az őket kereső csoport bár számos értéktárgyat talált a férfinál, a feleségéről készült fényképe, illetve Irvine Vest Pocket Kodak fényképezőgépe nem volt köztük. Utóbbi talán perdöntő bizonyítékkal szolgáltathatott volna az utókor számára, hiszen most sem bizonyos, hogy pontosan meddig is jutottak el. Nem elképzelhetetlen, hogy ők voltak az elsők, akik meghódították az Everestet.
Nagy-Britannia fájdalommal vette tudomásul, hogy nem sikerült elsőként kitűzni a zászlót, de talán még nagyobb megrendüléssel fogadta a hírt a Himaláján elhunyt hegymászókról. Az ország nemzeti gyászt hirdetett, a Szent Pál-székesegyházban tartott megemlékezésen V. György király is részt vett. Gondolhatnánk, hogy a majdnem sikeres expedíció tapasztalatait felhasználva nem sokkal Maloryék után már sikeresen hódították meg a csúcsot, azonban erre csak 29 évvel később került sor.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.