Tommy Fitz, ahogy a barátai nevezték, 1930-ban született, és már 15 évesen részt vett a második világháború utolsó évében, a Csendes-óceáni hadszíntéren. Hazudott az életkoráról, amikor jelentkezett a tengerészgyalogsághoz. Két év múlva leszerelték, de eddigre már megtanulta vezetni az egyik kis felderítőgépet. 1949-ben a hadseregbe jelentkezett, és ő lett az első New York-i, aki megsebesült a koreai háborúban. A leszerelése után Fitzpatrick az ötvenes években polgári pilótajogosítványt szerzett, és repülőgép-szerelésből élt, illetve víz- és gázszerelőként dolgozott. Fred Hartling, egy régi szomszédja szerint Fitz civilként is színes életet élt.
Mindig is volt jellemző volt rá egyfajta bolondság, őrültség. A bátyámmal nagyon jó barátok voltak, és fékezhetetlenül viselkedtek.
1956. szeptember 30-án Fitzpatrick egy legénybúcsú után italozott a törzshelyén, a manhattani St. Nicholas sugárúti bárban. Az egyre hangosabb mulatozást az ilyenkor szokásos nagyot mondás jellemezte. Az egyik vendég nem akarta elhinni a pilótának, hogy lehetséges berepülni New York szívébe 15 perc alatt New Jersey-ből, a szomszédos államból. Addig-addig vitatkoztak ezen, amíg a pilóta fogadást ajánlott: majd ő megmutatja, hogy ez lehetséges. Az nem maradt fenn az utókor számára, mi volt a tét, de a szemtanúk esküdtek, hogy fogadás állt az ügy hátterében.
Fitz felpattant, kirohant a bárból, és éjszaka, részegen elautózott a Teterboro-i repülőtérre, ahol szerelőként dolgozott. Itt beült egy olyan Cessna 140 típusú kisgépbe, amelyben volt benzin, felszállt vele és elrepült Manhattanig - természetesen rádiózás nélkül. Itt a bárhoz közel, egy iskola füves udvarán akart leszállni, de az udvar nem volt kivilágítva. Ezért Fitzpatrick végül a St. Nicholas Avenue-n landolt hajnal 3-kor, és odagurult a bár elé. A kocsma közönsége üdvrivalgással fogadta a pilótát, aki egy sört még meg tudott inni, aztán bezárt a kocsma.
A környék lakói reggel döbbenten nézték az utcán parkoló kisgépet. Sam Garcia nem hitt a szemének.
Annyira elképzelhetetlen volt az egész, hogy azt hittem, ez egy makett, vagy hogy teherautóval hozták ide.
A lapok címlapon számoltak be a mutatványról. Bár nyilvánvalóan teljesen szabályellenes volt a repülés és a leszállás, az újságok kiemelték azt is, milyen pilótatudás kellett a megvalósításhoz. Fitz azt állította a rendőröknek, hogy motorhiba miatt szállt le Manhattan közepén.
Amikor Edward Chapman bíró megkérdezte, miért csinálta, azt felelte:
Hirtelen elfogott a vágy, hogy repüljek.
Végül csak 100 dollár büntetést kapott, mert az elcsent gép tulajdonosa nem tett ellene büntetőfeljelentést. Emellett a bíró bevonta Fitzpatrick pilótaengedélyét.
Két évvel később, 1958. október 5-én a környék lakói ismét azzal szembesültek, hogy egy kisgép száll le az utcán. Ezúttal egy Cessna 120-as landolt az Amsterdam Avenue-n, közel az említett bárhoz. Mindez azonban nem hajnalban történt, csak késő este, így nem volt kihalt az utca. John Johnsonnak nagyot kellett fékeznie a motorjával, nehogy karambolozzon a géppel. Harvey Joffe buszsofőr pedig majdnem elájult, amikor belenézett a visszapillantó tükörbe, és egy repülőgépet látott benne.
A második esetet az okozta, hogy a bár egy vendége vitába keveredett a pilótával, és nem volt hajlandó elhinni, hogy Fitz két évvel korábban valóban leszállt ide egy lopott géppel. A pilóta így indokolta, hogy ismét ellopott egy gépet:
Amikor a múltkor bevonták az engedélyemet, már nem akartam repülni utána. De hát, az ital újfent belevitt a rosszba.
Ezt az ügyet egy másik bíró tárgyalta, és Fitz ezúttal nem úszta meg. Hat hónap börtönre ítélték. A rendőrség légi ügyekkel foglalkozó nyomozója, Harold Behrens őrmester az ítélethozatal után azt mondta:
Annak az esélye, hogy valaki kétszer hibátlanul leszálljon egy ilyen szűk helyre, amelyet magas épületek határolnak, ahol lámpaoszlopok és reklámtáblák, autók és buszok vannak, százezer az egyhez.
1965 nyarán a szovjet lapok huliganizmusként számoltak be Valentyin Privalov mutatványáról. A pilóta fényes nappal átrepült egy híd alatt Novoszibirszkben. Mivel hétvége volt, és jó idő, a folyóparton több százan sétáltak és strandoltak az Október-híd közelében. A szemtanúk szerint erősödő sivítást lehetett hallani, majd megjelent az ezüstszínű MiG-17 típusú vadászgép, és egy szempillantás alatt áthúzott a híd alatt, majd meredeken a magasba emelkedett.
Privalov hatéves volt, amikor a náci Németország lerohanta a Szovjetuniót.
Moszkvában élt a családom. Egyszer két Polikarpov I-16-os repült el a házunk felett, olyan alacsonyan, hogy majdnem beleütköztek a kéménybe. Addig még mozdonyt sem láttam. Eldöntöttem, hogy pilóta leszek.
Privalov egy haditengerészeti repülőalakulathoz került 20 éves korában, ahol megszokta a víz feletti alacsony repülést. Amikor Novoszibirszkbe került, maga is sokszor strandolt a híd környékén. Mint kiderült, már évek óta kacérkodott a mutatvány gondolatával.
Amikor megkaptam a parancsot ezen a repülésen a süllyedésre, és kibukkantam a felhőből, ott volt előttem a híd. Ettől a pillanattól fogva nem voltam a magam ura. Mintha a sors helyezte volna elém. Aki pilóta, és látja ezt a hidat, ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy átrepülhessen alatta.
A vadászgépe 700 kilométer per órás sebességgel száguldott egy méterrel a víz felett, hogy ne ütközzön a hídnak. A hadnagy pontosan számította ki, hol tud áthaladni a 30 méter magas és 120 méter széles ív alatt.
Privalov tudta, a karrierjét kockáztatja ezzel az őrültséggel. A repülés után valóban letartóztatták. Az volt a szerencséje, hogy Jevgenyij Szavickij légimarsall elé vezették, aki épp a novoszibirszki repülőgépgyárat látogatta meg. A marsall lehordta a sárga földig, de a segédtisztek megsúgták a pilótának, hogy nem lesz komoly büntetés. Nem sokkal később maga Rogyion Malinovszkij marsall, a szovjet védelmi miniszter küldött egy levelet Privalov feletteseinek, hogy nem szükséges a pilóta megbüntetése. Így Privalovot tíz nap szabadságra küldték, majd folytathatta a repülést.
1955. augusztus 7én hidroplán bemutatót tartottak Seattle-ben, ezzel egy időben pedig a légiközlekedési ipar legfontosabb szervezete, az IATA is konferenciát szervezett ugyanitt. A Boeing, amelynek itt van egy hatalmas gyára, akkoriban épp a 707-es típuson, egy forradalmi utasszállítón dolgozott. Ez volt a vállalat első sugárhajtóműves utasszállítója. A cég elnöke úgy gondolta, a két rendezvény remek alkalom arra, hogy a tömeg és a külföldi légitársaságok vezetői láthassák az új gépet.
Allen megkérte Tex Johnsont, a gyár vezető berepülőpilótáját, hogy mutasson be egy látványos áthúzást a Washington-tó felett, ahol a légitársasági vezetők Allen luxusjachtjáról figyelték a hidroplánok bemutatóit. Több se kellett Johnsonnak, aki előtte harci gépeken repült és immár négy éve dolgozott a 707-es programban. A pilóta biztos volt benne, hogy ennél sokkal látványosabb manővert is be tud mutatni.
Ismertem a gépet, a kezdetektől dolgoztam a kifejlesztésén, és egy percig sem tartottam semmilyen problémától.
Így is lett, Johnson egy olyan mutatványt hajtott végre a jacht fölött a hétvégén, amit sem előtte, sem azóta senki nem próbált meg ekkora utasszállító géppel: orsózott a nézők döbbenetére, vagyis átfordította fejjel lefelé, majd újra normáls helyzetbe kormányozta.
Mivel tudtam, hogy nem hisznek majd a szemüknek a nézők, a másik irányból is megismételtem az orsót.
A hihetetlen repülésről filmfelvétel is készült:
A gépen utazott egy mérnök is, aki ezt a híres fotót készítette belülről:
A gép 750 kilométer per óra sebességgel repült a palástorsó közben. A pilóta azt mondta, hogy bár veszélyesnek tűnt ez a manőver, a valóságban „csak” látványos volt.
A repülőgép nem törődik azzal, mi történik, amennyiben a terhelése 1 G marad. Csak a pozitív és negatív erőkre reagál, illetve a tolóerőre és a légellenállásra. Ha elég nagy a magasság, és nincs túlterhelés, a gépet nem zavarja, hogy egy pillanatra fejjel lefelé repül.
A 250 ezer fős közönség nem hitt a szemének, a világ légitársaságainak vezetői pedig, akik meghívottként ott voltak a hajón, azt mondogatták, hogy ők is a fedélzeten akarnak lenni egy következő orsózáskor.
A következő hétfőn Allen behívatta Johnsont.
Mi a fenét műveltél a bemutatón?
A berepülőpilóta így felelt:
Eladtam a világnak a repülőgépet.
Egy hónappal később a PanAm légitársaság húsz ilyet repülőgépet rendelt a gyártól és a típus később is szenzációs eladásokat produkált: összesen 1,010 darabot építettek. A világ minden kontinensén repült, és természetesen ez lett az amerikai elnöki különgép is. A Boeing 707 túlzás nélkül megváltoztatta a világot. A globális turizmus megjelenésében hatalmas szerepe lett a megbízható, nagy befogadóképességű és nagy hatótávolságú repülőgépnek.
Bill Allen azonban sosem bocsátotta meg az orsózást. Amikor a nyugdíjba vonulási bankettjén átadták neki búcsúajándékként a fejjel repülő Boeing 707 fotóját, a vezetők és Johnson aláírásával, nem vitte haza, hanem ott hagyta az asztalon.