A polgárháború viharos esztendői után az Egyesült Államok kormánya úgy határozott, hogy folytatja a terjeszkedését. Ez az Unió és a Csendes-óceán közötti területek megszerzését jelentette. Ez persze nehézségbe ütközött, hiszen a Sziklás-hegységbe beszorult indián törzsek már nem tudtak hova menekülni. Ugyan az amerikai kormány és az őslakosok több egyezményt is kötöttek, a Black Hillsben felfedezett arany felülírta a diplomáciai megállapodásokat. Az indián törzseket sem kellett a félteni a háborútól, ugyanis a harcokra éhes fiataljaik egyre inkább támogatták az olyan agilis vezetőket, mint Ülő Bika és Őrült Ló.
Az előbbi volt a szellemi irányító, a másik pedig a katonai. 1876-ban így – gyakorlatilag mindkét fél szándékával – kitört a „nagy sziú háború”, és rögtön az elején az amerikai hadsereg lovassága be is tört az indián vadászterületekre. Két oszlopban vonultak fel, ebből az elsőt, ami 950 főből állt, George Crook vezérőrnagy vezette. Őrült Ló és harcosai (számuk 1000-1800 közé tehető) azonban június 17-én megtámadták Crook csapatait és (mindkét fél mintegy 100 halottat veszthetett) nagy meglepetésre le is győzte a tábornokot.
Halálos tévedés
Az időközben a 7. lovasezreddel felderítésre küldött George Armstrong Custer alezredes mit sem tudott erről a vereségről. Custer egyébként még a polgárháborúban volt elismert lovassági parancsnok, vezérőrnagynak is kinevezték, ám a harcok végeztével megbízatása lejárt és századosként folytatta karrierjét. Ennek a háborúnak az időszakára azonban már ismét alezredes volt. Az ezred a Little Bighorn folyónál talált rá az őslakosok táborára, amit méreteiből adódóan Custer egy nagy településnek hitt, ezért megosztotta seregét, hogy három irányból kerítse be azt. A sátrak alapján 6-7000 indián tartózkodott itt a különböző törzsekből, ebből mintegy 2500-3000 volt harcos.
Ezzel szemben az alezredesnek – a saját indián felderítőivel együtt – nagyjából 700 ember állt rendelkezésére. Custerrel ellentétben Ülő Bika és Őrült Ló saját felderítőiknek köszönhetően mindennel tisztában voltak, így ki is eszeltek egy haditervet. Figyelték az amerikai csapatok mozgását, így ők is látták, hogy az első csoport Marcus Reno őrnagy vezetésével dél felé, a második Custer vezetésével az északi dombokhoz, a harmadik Frederick Benteen százados parancsnoklásával délnyugati irányba halad.
Az indiánok rendkívül fegyelmezettek voltak, hiszen vezetőik még akkor is mozdulatlanságra intették harcosaikat, amikor Reno egysége tüzet nyitott a táborra.
Custer azt hitte, hogy az indiánok menekülnek, így elrendelte a támadást, a közeledő amerikaiak láttán azonban Őrült Ló is támadásba lendült. Az egyesült törzsek először Reno seregtestét rohanták le, akiknek még éppen sikerült elmenekülniük. Benteen százados, aki Custer és Reno között volt, egy dombra szorult vissza embereivel és mivel elvágták felettesétől, esélye sem volt, hogy a segítségére kelhessen. A százados és katonái kemény harc után végül sikeresen visszavonultak a csatatérről.
Harc az utolsó töltényig
Custer alezredes azonban nem volt ennyire szerencsés. Őt Őrült Ló oldalról, illetve egy Gall nevű vezér szemből támadta, és Benteen veresége után teljesen be is kerítették. A menekülő útvonalaktól elzárt seregtestet a ma Last Man Standnek nevezett dombon érte a vég.
Az indiánok is elismerték Custer bátorságát, aki a források szerint az utolsó töltényig küzdött.
A régészeti feltárások alapján az indiánok a – kézifegyverek tekintetében – nem voltak elmaradva, sok modern puskát zsákmányoltak a háborúk során. A későbbi nehézségeik abban gyökereztek, hogy nem volt elegendő lőszerük a fegyverek folyamatos és kívánt működtetéséhez.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.