Mordeháj Vanunu a marokkói Marrákes városában született, ő volt a második a tizenegy gyerek közül az ortodox zsidó családban. Az apja zöldségesként dolgozott, az anyja a hátartást vezette. A család 1963-ban Izraelbe emigrált, ahol Beér-Seva településen kaptak lakást. Ugyan ez ma Izraelben fejlett nagyvárosnak számít, akkoriban egy szegény falu volt. Vanunu családja egy évig egy olyan kalyibában lakott, ahol nem volt áram. A gyerekben maradandó nyomot hagyott, hogy míg a szülei a bibliai Kánaánként írták le Izraelt, eleinte nyomorogtak.
Vanunu valójában később sem találta meg a helyét az izraeli társadalomban. Vallásos iskolába íratták, de kiábrándult a júdaizmusból, és csak azért nem mondta ezt meg a szüleinek, hogy ne okozzon veszkedést. 1973-ban harcolt a jóm kippuri háborúban. Később egyetemre akart menni, ehhez viszont az kellett, hogy legyen munkája. Így jelentkezett a dimonai nukleáris kutatóközpotnba 1976-ban.
A dimonai intézmény Avner Cohen kutató szerint máig egy ultratitkos létesítmény.
Nincs még egy titokzatosabb és fontosabb védelmi intézmény Izraelben, mint a nukleáris kutatóközpont. Minden egyes dolgozójának teljes titoktartást kell vállalnia.
A történészek arra emlékeztetnek, hogy ennek a kérdésnek a megértéséhez két történelmi tényt kell figyelembe venni.
Az egyik az, hogy a szomszédos arab országok húszszoros túlerővel fenyegették Izraelt, már a zsidó állam 1948-as megalakulásának másnapján. Ezt Izraelben a függetlenségi háborúnak hívják. Az izraeli-arab háborúkról, pl. az 1967-es hatnapos háborúról korábban részletesen írtunk itt, az Origón. Beszámoltunk arról is, hogy az 1973-as jóm kippuri háborúban, abban, amelyben Vanunu is harcolt sorkatonaként, Izrael majdnem katasztrofális vereséget szenvedett, és csak óriási veszteségek árán sikerült megfordítani a háború menetét.
David Ben-Aryeah újságíró, hírszerzési kutató szerint az is lényeges, milyen nyilatkozatokat tettek az arab vezetők ezekben az évtizedekben. Szó szerint arról beszéltek, hogy minden zsidót beleölnek majd a tengerbe az arabok, és hogy a zsidók vérével öntözik majd a sivatagot. Ez pedig a holokauszt rémképét idézte fel az izraeliekben.
A közhangulat Izraelben ma is az, hogy nem ismétlődhet meg a holokauszt. Ezért Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke azt a döntést hozta, hogy nem csak hagyományos fegyverekkel fognak védekezni, hanem megépítik a védekezés utolsó eszközét. Ezt a legvégső esetben, csak akkor vetnék be, ha küszöbön állna Izrael és a lakosai megsemmisülése.
A dimónai nukleáris kutatóintézetben dolgozó emberek nem munkahelynek tekintették a labort. Uzi Even atomtudós, későbbi parlamenti képviselő szerint hittek abban, hogy a munkájuk Izrael védelmét szolgálja.
Izrael akkoriban még kisebb ország volt, mint ma. Azon dolgoztunk, hogy segítsünk az államunknak életben maradni az ellenséges környezetben.
Az izraeli kormány ma sem cáfolja egyértelműen, hogy van az országnak atomfegyvere. A biztonságpoltikai elemzők ezt az álláspontot nukleáris lebegtetésnek nevezik.
A dimónai kutatóközpont minden egyes dolgozójának olyan titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnia, amely a szabályok megszegőit automatikus 15 év börtönnel fenyegette. Mordecháj Vanunu is aláírta ezeket a papírokat, de senki nem gyanította a megbecsült technikusról, hogy az 1980-as évekre teljesen kiábrándult a vallásból és a saját zsidóságából is. Joszi Melman újságíró azt mondja, amikor Vanunu beiratkozott a Ben Gurion egyetemre, a helyzet csak rosszabbodott.
Filozófiát kezdett tanulni, és ennek hatására egyszer csak felbukkant az ún. „béketüntetéseken”, amelyeket a szélsőbaloldali csoportok szerveztek. Maga is alakított ilyen szervezetet, palesztin diákokkal közösen. Persze, hogy felfigyelt erre a Shabak, a belső elhárítás is, akik figyelmeztették a szerződésre, amit aláírt, és arra, hogy az új ismerősei között radikális arabok vannak, akik a PFSz nevű terrorszervezettel is kapcsolatban állnak.
Vanunu a figyelmeztetések ellenére sem hagyott fel a politikai tevékenységével, azt pedig a hatóságok vendettájának tekintette, hogy 1985-ben értesítették: elbocsájtják a következő átszervezésnél. Ez így is történt, de a szakszervezet vissza tudta helyezni az állásába. Vanunu ekkor elhatározta, hogy bosszút áll. Becsempészett egy fényképezőgépet a központba, és körbefotózta a laboratóriumot, a berendezéseket, sőt, még a szupertitkos ötödik és hatodik szintre is lement a földalatti intézményben, ahol az atomfegyverek fejlesztése zajlott. Vanunu azt mondta a szabadulása után:
Én csak egy technikus voltam, de azonnal felismertem, hogy plutónium dúsításával is foglalkoznak a legalsó emeleteken. Ráadásul nagy mennyiségben végezték a munkát. Az év 8 hónapjában folyamatosan üzemeltek az ottani berendezések, így évente 10 Nagaszaki méretű atombomba töltetét tudták előállítani.
Hihetetlen. de senki nem állította meg, és senki nem kutatta át a hátizsákját, amikor hazament. A férfi 1985 októberében felmondott, és az 57 db. titokban készített fotóval együtt beutazta a világot.
Útközben igyekezett megismerkedni kölönböző nemzetiségű nőkkel, de végül egyedül kötött ki Ausztráliában. Itt először éttermi mosogató, majd taxisofőr lett. A zsidó vallást végleg elhagyta, és kikeresztelkedett.
A volt dimónai technikus itt találkozott össze egy szabadúszó kolumbiai újságíróval, aki inkább kalandor volt, mint szavahihető riporter. Ez a férfi, Oscar Guerrero beszélte rá, hogy adja el a fotókat és a sztorit, mert szerinte akár 1 millió dollárt is érhetett az izraeli atombomba híre. A két filmtekercset egy utcai üzletben hívatták elő, ahol az automata a járókelők szeme láttára nyomtatta ki a kész fotókat a szupertitkos atomfegyverfejlesztő központról.
Guerrero közvetítőként járt el az ügyben, hogy ő is részesülhessen a busás honoráriumból, de közben a Sydney-i izraeli követségen felajánlotta, hogy jutalomért cserébe segít egy „áruló” felkutatásában. Ezért, illetve mert az ausztrál rendőrség értesítette a Moszadot, az izraeli titkosszolgálat már tudott az ügyről, de egyelőre nem született döntés arról, mi legyen Vanunuval.
Guerrero több szerkesztőséget megkeresett, de senki nem hitte el, hogy nem csalókkal álltak szemben. Végül a brit Sunday Times c. lap érdeklődött a sztori iránt, és odaküldte egy szerkesztőjét, Peter Hounamot. Ez a találkozás olyan sikeres volt, hogy a lap szeptemberben Londonba vitette Vanunut és Guerrerót, hogy ott folytassák a történet ellenőrzését.
A Sunday Times emberei azért voltak nagyon óvatosak, mert nem sokkal korábban megégették magukat a hamis Hitler-napló közlésével. Ezúttal be akarták magukat biztosítani, hogy nem csalóval állnak szemben. Peter Hounam szerkesztő azt mondta, Londonban egy héten kereszül beszélgetett Vanunuval.
Minden nap találkoztunk, ő pedig a hotelszobája falára vetítette a fotókat, és részletesen elmagyarázta, mit látunk. A hét végére úgy gondoltuk, jó eséllyel hiteles lehet a sztori. Megállapodtunk, hogy nem fizetünk az interjúért, de segítünk neki könyv- és filmszerződést kötni. 250 ezer dollár előleget ígértünk neki a későbbi jogdíjai terhére, Guerrerónak pedig 20 ezer dollárt a közvetítésért.
A végső ellenőrzést is megszervezték. Vanununak találkoznia kellett egy tudóssal, aki a brit atomfegyver-programban vett részt korábban. Frank Barnaby úgy emlékszik vissza a megbeszélésre, hogy megdöbbent azon, amit Vanunutól hallott.
Amikor kiderült, hogy évente kb. 30 kiló plutóniumot állítanak elő az izraeliek és 4 kilót használnak fel egy bombához, leesett az állam.
Izraelben ekkor már a miniszterelnökig jutott az árulás híre. Joszi Melman szerint Simon Peresz pánikba esett.
Ő volt az izraeli atombombaprogram atyja, ő kezdte építtetni a dimónai reaktort. Tisztában volt az eset súlyával, ezért azonnal kiadta az utasítást, hogy a Moszad kezdje követni és figyelni Vanunut. A Moszad pedig ezt a világ bármely pontján képes megtenni. Nem sokkal később megszületett az a döntés is, hogy haza kell vinni Vanunut, ami praktikusan az elrablását jelentette. A brit kormánnyal való diplomáciai bonyodalmak elkerülésére azt határozták el, hogy el kell csalni Vanunut egy másik európai országba, és onnan kell elrabolni.
A Moszad ügynökei ekkor már a Sunday Times szerkesztőségét is figyelték, ahol Vanunu gyakran egyedül maradt éjszakára, mert nem volt társasága. A férfi egyre feszültebb lett, ahogy közeledett a cikk közlésének időpontja. Közben egyre magányosabb is volt, és egyre inkább szeretett volna megismerkedni valakivel. Wendy Robbins gyakornoknak is megpróbált udvarolni, de a nő elutasította.
A Moszad központjában a pszichológusok a kémek jelentései alapján tudták, hogy Vanunu egyedül érzi magát. Azt javasolták a főnökeiknek, hogy egy ügynöknő csábítsa fel a férfit, mert a magány a gyenge pontja. Felállították a csapdát.
1986. szeptember 24-én Vanunu megpillantott egy szőke nőt a londoni Leicestre Square egyik üzleténél. Összeszedte a bátorságát és megszólította a nőt, aki Cindyként mutatkozott be. Azt mondta, Amerikából érkezett, és a szabadságát tölti Londonban. Vanunu később úgy írta le ezt a találkozást, hogy a nő nem csábította el.
Ha ő próbált volna közeledni, biztos, hogy nem állok kötélnek, mert tudtam volna, hogy a Moszad küldte. De itt én kezdeményeztem. És igazság szerint már akkor csapdába estem, amikor megpillantottam.
Cindy a valóságban nem amerikai volt, hanem izraeli, Cheryl Bentovnak hívták, és ahhoz a Moszad-különítményhez tartozott, amely Vanunun elrablását kapta feladatul.
Bár a Sunday Times újságírói a lelkére kötötték, hogy ne ismerkedjen senkivel a cikk közléséig, Vanunu elfelejtette a figyelmeztetést. Onnantól fogva minden nap találkozott Cindyvel, aki ragaszkodott hozzá, hogy a találkozások nappal, nyilvános helyen legyenek. Joszi Melman szerint ez okos trükk volt.
Ezzel azt a benyomást keltette magáról, hogy nem lehet csak úgy megszerezni. Ez még inkább hitelessé tette őt Vanunu számára.
Alig néhány nappal a cikk megjelentetése előtt a Sunday Mirror c. bulvárlap közölt egy nagy összeállítást az izraeli atombombáról, megnevezte Vanunut mint aki lefotózta a nukleáris labort, és csalóként állította be. A cikk forrása a kolumbiai Oscar Guerrero volt, aki kevesellte a Sunday Times által felajánlott 20 ezer dollárt. Peter Hounam szerint a Moszad intézte ezt az ügyet.
A médiában bevett gyakorlat úgy hitelteleníteni egy mértékadó, megbízható újság információját, hogy előtte egy szennylap gyorsan ír valamit ugyanabban a témában, mert a bulvárlapokról mindenki tudja, hogy hazudnak. Guerrerót vagy lefizette a Moszad, vagy megfenyegette, ez nem lehetett másképp.
A Sunday Times-nál továbbra is a saját cikkük közlése mellett voltak, de Vanunu összeomlott, amit kihasznált a Moszad. Cindy – azaz Chery Bentov, az ügynöknő – azt javasolta a férfinak, hogy utazzanak el Rómába, ahol a testvére lakása épp üresen áll, és várják meg, amíg a botrány elcsendesedik. A nő arra is utalt, hogy Rómában, ahol távol lesznek a feszült londoni eseményektől, intimebb lehet a kapcsolatuk.
Több se kellett Vanununak, felhívta a Sunday Times újságíróit és közölte velük, hogy pár napra eltűnik. Houlmanék hiába kérlelték, nem hallgatott rájuk. Annyit azért megígért, hogy naponta kétszer telefonon jelentkezik majd.
1986. szeptember 30-án Vanunu és Cindy Rómába repült, majd taxival a nő testvérének lakására hajtottak. A sofőr szintén a Moszad ügynöke volt. Vanunu ezt mondta később erről:
Amint beléptem az ajtón, valaki hasba rúgott, egy másik férfi pedig hátulról rám ugrott és a nyakamnál fogva a földre döntött. Ekkor megszúrtak egy injekciós tűvel. Többre nem emlékszem.
Vanunut az ügynökök egy izraeli hajóra vitték, amely a La Spezia-i kikötőben várakozott. Egy hét a férfi izraeli területre érkezett, ahol börtönbe került.
Londonban közben azon tanakodtak az újságírók, hova tűnt az informátoruk. Végül a Sunday Times október 5-én közölte cikket, amikor Vanunu már csak két napra volt az izraeli börtöntől. Peter Houlman azt mondta, a cikk kisebb port kavart, mint remélték.
A forrásunknak, Vanununak itt kellett volna lennie, és bemennie minden tévéműsorba, személyesen kiegészíteni a sztorit. Akkor hatalmasat robbant volna az ügy. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a közléssel megmentettük Vanunu életét. Ha a nyilvánosság nem ismeri meg a nevét, lehet, hogy csendben kivégzik.
Az izraeli kormány egy hónappal később elismerte, hogy a férfi Izraelben van. 1988 márciusában 18 év börtönre ítélték.
A férfi börtönkörülményeinek javításáért éveken át küzdöttek emberi jogi szervezetek és magánszemélyek is. Vanunu 11 évig volt magánzárkában. Miután kiszabadult, nem volt szabad külföldre utaznia és külföldiekkel találkoznia. Mivel nem egyszer megsértette ezeket a rendelkezéseket, többször letartóztatták és újra börtönbe került.
Azt ma is sokan vitatják, hogyan kell értékelni Vanunu tettét. Az atomfegyver-ellenes aktivisták szerint a férfi azt akarta, hogy Izrael ne fenyegessen más országokat atombombával, még ha azok ellenségesek is.
Simon Peresz akkori miniszterelnök utólag is ragaszkodott ahhoz, hogy egyetlen szempont számított: Vanunut bíróság elé kellett állítani és el kellett ítélni. Az izraeli emberek többsége ma is árulónak tartja őt. Alan Dershowitz ügyvéd ugyanakkor hozzáteszi az emberi tényező fontosságát is.
Akármit is hiszünk Mordeháj Vanunuról, egyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Nagyon-nagyon furcsa személyiségű ember, akinek érdemes megfigyelni a pszichés működését. Így lehet csak megérteni az ő történetét.
Vanunu 2015-ben elvette feleségül a norvég barátnőjét. Az izraeli legfelsőbb bíróság ma is fenntartja a Vanunura vonatkozó korlátozásokat.