A Buenos Aireshez közeli Lobosban, közepesen tehetős családban született 1895. október 8-án. A katonai akadémia elvégzése után gyorsan haladt előre a ranglétrán, 1930-ban részt vett az ország történetének első katonai puccsában, 1939-től két éven át római és berlini katonai attasé volt, ekkor még inkább a szociáldemokrata eszmékkel rokonszenvezett.
Az 1943-as újabb puccsban már vezető szerepet játszott, hadügyminiszterként és alelnökként demagóg népjóléti programja, béremelési ígéretei révén egyre népszerűbbé vált.
Élete azt követően vett éles fordulatot, hogy 1944-ben a San Juan-i földrengés áldozatainak emlékére szervezett rendezvényen megismerkedett a mindössze 25 éves, a színészi pályán nem különösebben sikeres Eva Maria Duartéval. A szép és vonzó Evitát hamarosan feleségül vette, és amikor Perónt 1945 őszén féltékeny tábornoktársai letartóztatták, az Evita és a szakszervezetek által szervezett több százezres tüntetések szabadították ki. Perón egy évvel később elsöprő győzelmet aratott az elnökválasztáson, nem kis részben ambiciózus feleségének köszönhetően.
Evita a hagyományokkal szakítva tevékenyen részt vett és kulcsszerepet játszott a kampányban, ő volt az első argentin nő, aki tevékenyen politizált, és az első, aki a nyilvánosság előtt nadrágban mutatkozott.
Perón és az imádatig menő rajongással övezett Evita gyökeresen felforgatták az országot. A peronizmus lényege a gazdagok gyűlölete, a szegények szeretete volt, „nem az ember van a gazdagságért, hanem a gazdagság az emberért” – hirdették. Az új elnök feszített ütemű iparosításba fogott, korlátozta a magántőke mozgását, bevezette a nyolcórás munkaidőt, a kötelező munkahelyi biztosítást, még a munkahelyi tisztálkodás lehetőségét is megkövetelte. A külföldi tulajdonú nagyvállalatokat és a szakszervezeteket államosították, a sajtót szigorúan ellenőrizték.
A néptömegek életkörülményei jelentősen javultak, úgyhogy fogékonynak bizonyultak Perón populista szólamaira, aki az 1951-es választásokat is megnyerte - nem kis részben azért, mert a nők akkor szavazhattak először. A valóságos intézménnyé vált Evita nem csak férjét istenítő beszédeket tartott, valóban sokat tett az egyszerű emberek sorsának jobbra fordításáért, felkarolta a városi társadalom kisemmizettjeit, az „ing nélküliek” többmilliós rétegét.
Azt azonban az argentin sajtó nem verte, verhette nagydobra, hogy „a szegények gyámolítója” milyen fényűző életet él: Párizsból hozatta drága szőrméit, ékszereit, kosztümjeit. Evita 1952-ben meghalt, ettől kezdve valóságos szentként kezdték tisztelni.
Perón magánéleti tragédiájával egy időben fulladt ki a konjunktúra is. A magára maradt elnök egyre-másra hozta a fedezet nélküli közérzetjavító intézkedéseket, és a gazdaság megroggyant. 1954-ben addig elképzelhetetlen módon félmillió munkás lépett sztrájkba, melléjük álltak a nagytőkések és a földbirtokosok, a hadsereg és a katolikus egyház is előhozakodott sérelmeivel. Az egész társadalom Perón ellen fordult, akinek uralmát 1955. szeptember 19-én puccsal döntötték meg.
A bukott elnök Paraguayba menekült, majd Spanyolországban telepedett le.
1961-ben feleségül vette María Estelez Martínez bártáncosnőt, aki felvette az Isabel Perón nevet. Száműzetése alatt hazájában puccsok, katonai és polgári kormányok követték egymást, gerillamozgalmak alakultak, állandóságot csak a gazdasági hanyatlás jelentett.
A kiábrándultság nosztalgiát szült, és 1973-ban ismét a peronisták győztek a választásokon. A hetvennyolc éves, betegeskedő Perón 18 év távollét után diadalmenetben tért haza és októberben elnökké választották, az alelnöki posztra feleségét állította.
Az idős és beteges elnök csak csalódást okozott a jobb élet reményében rá szavazóknak, sikertelenül próbálta rendbe hozni a katasztrofális helyzetben lévő gazdaságot. 1974. július 1-jén bekövetkezett halála minden bizonnyal a bukástól mentette meg.
Az elnöki tisztséget és a kezelhetetlen országot a magát Isabelitának neveztető özvegy örökölte, akiből nem lett újabb Evita. A gazdaság egyre reménytelenebb helyzetbe került, az infláció felgyorsult, miközben kiéleződtek a peronista frakciók ellentétei. A folyamat végére ismét a hadsereg tett pontot: az 1976. március 24-i, Isabel Perón hatalmát megdöntő újabb puccsal lezárult a peronizmus korszaka. Szelleme azonban tovább kísért, az elmúlt évtizedekben több argentin elnökjelölt is peronista programmal győzött.
A Perón halála után nyilvánosságra került információk megerősítették, hogy ő és Evita szerepet játszott a nácik által összerabolt zsidó vagyon Argentínába kerülésében,
a második világháború után a német háborús bűnösök közül sokan kaptak a dél-amerikai országban menedékjogot, az általuk fizetett pénz egy része Evita svájci számláját gyarapította. Juan Perón egykori nyári rezidenciája Buenos Aires San Vicente nevű elővárosában, ahol 2006 óta hamvait is őrzik, ma múzeum.
(MTVA Sajtóarchívum)