A hidegháború fokozódásával az Egyesült Államok eltökélten próbálta meggátolni a kommunista fordulatot az ázsiai országokban. Ezzel a céllal támogatta az ideiglenesen kettéosztott Vietnám déli felének kormányerőit.
Három az egy ellen
Az észak-vietnámi partok közelében a Maddox romboló a déli erők kommandós akcióit támogatva felderítést végzett a Tonkin-öbölben. Bár a tevékenységeik elviekben nem voltak összehangolva, a kommunisták minden bizonnyal erre a következtetésre jutottak. 1964. augusztus 2-án az amerikai hadihajó éppen a nemzetközi vizekről kémlelte az ország partjait, amikor támadást intéztek ellene.
Már a reggeli órákban olyan információk jutottak a birtokukba, mely szerint több ellenséges vízijármű is elindult ellenük. A jelentések helyesnek bizonyultak, a délutáni órákban ugyanis három észak-vietnámi torpedónaszád közelítette meg a Maddoxot.
John J. Herrick kapitány utasította embereit, hogy amennyiben az ellenséges hadihajók veszélyes közelségbe érnének, álljanak készenlétben a tüzelésre.
Kezdetben csak figyelmeztető lövéseket adtak le, de ezek nem rettentették el az észak-vietnámiakat.
Az előkészületek nem voltak hiábavalók, mert a naszádok két torpedót is elindítottak az amerikai romboló ellen, majd géppuskával nyitottak tüzet az amerikai rombolóra.
Az ügyes manőverezésnek hála a Maddox csak könnyebb sérülést szenvedett el, és viszonozni tudta a támadást: az egyik ellenséges torpedónaszádot elsüllyesztette és a másik kettőben is komoly károk keletkeztek. Az összecsapás után Lyndon B. Johnson elnök utasítására egy másik hadihajó, a USS Turner Joy csatlakozott a Maddoxhoz, hogy párban folytassanak járőrözési feladatokat.
Fantom célpontok
Két nappal később az egyik hadihajó szonárjeleket észlelt, amit az északiak újabb fenyegetéseként azonosítottak. A jelentések szerint három irányból érkező hajókat fedeztek fel, amelyek elől megkezdték a kitérő manőverezést, később pedig viszonozták a lövéseket. Az akció megközelítőleg két órán keresztül zajlott, érdemi eredmények nélkül. Az eseményt követő órákban nem sokkal Herrick kapitány arról tett jelentést, hogy a kedvezőtlen időjárási viszonyok és a magas hullámok okozta zavaró körülmények miatt gondolták azt, hogy ellenség közelít feléjük.
Üzenetében részletezte, hogy egy közeledő torpedó hangját hallották, azonban utólag kiderült, hogy az a saját hajójuk csavarjának a zaja volt.
Ezeket az információkat az elnöki vezetés gondosan eltitkolta a nyilvánosság elől, és igyekezett egy újabb észak-vietnámi támadásnak beállítani a helyzetet.
A második „incidenst” követően az Egyesült Államok védelmi minisztere, Robert McNamara minden erejét latba vetve igyekezett elérni a kongresszus támogatását ahhoz, hogy nagyobb szerepet tudjanak vállalni a Vietnámban dúló harcokban.
Mivel McNamara tájékoztatta a honatyákat a második támadás mindent kétséget kizáró bizonyítékairól, ezért 1964. október 7-én döntő többséggel megszavazták a Tonkini-öböl határozatot. Ezt felhasználva az elnök nagy mértékben tudta fokozni az amerikai katonai részvételt a térségben. Évtizedekkel később vált csak igazolhatóvá, amit már azelőtt is gyanítottak a szakértők: a második „csata” soha nem történt meg, a bizonyítékokat pedig McNamara (a titkosszolgálat segítségével) olyan módon ferdítette el, hogy biztosan megszerezzék a Kongresszus felhatalmazását az erőteljesebb katonai közbelépésre.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.