Az új háborús tér
A 20. század elején a légi hadviselés még meglehetősen kezdetleges volt, módszertana és doktrínái az első világháború tapasztalataira épültek.
A világháború harceljárásaiban már szerepelt a lakossági célpontok bombázása, a két háború között ez továbbfejlődött, a második világháborúban pedig kiteljesedett.
A német-angol légiharcokat tekintve az angol vadászok nem tudták elkísérni a rövid ideig ellenséges légtérben tevékenykedő bombázókat. Ellenben a németek franciaországi támaszpontjaikról viszonylag könnyen és gyorsan elérték Anglia nagyvárosait.
Győzelmet reméltek
1942 után mindinkább megszaporodtak a civil célpontok ellen irányuló terrorbombázások, amit mind a németek, mind a szövetségesek egyre gyakrabban és intenzívebben igyekeztek végrehajtani. Az egyik legjelentősebb ezek közül 1943 július végén történt, amikor Hamburgot rombolták porig.
Miután az új stratégiai szemlélet – mely szerint nem a gyárak és az infrastruktúra jelentette a fő célpontot, hanem a lakóövezetek – megszületett, Churchill és Roosevelt is azt remélte, hogy néhány jelentős város és ezek ellen indított nagyobb volumenű támadás elegendő lesz ahhoz, hogy ellenségük feltétel nélkül megadja magát.
A Gomorrah hadművelet
Hamburg már ekkor is a kontinentális Európa egyik legjelentősebb kikötőjével rendelkezett, emellett pedig a Harmadik Birodalom második legnagyobb városa volt, így nem csoda, hogy hamar célkeresztbe került. Azonban a támadása nem volt egyszerű, számos légvédelmi ágyú és gépágyú védte a települést. Épp ezért a német radarok megtévesztésére is komoly gondot fordítottak.
Ehhez Joan Curran brit tudós ötletét használták fel, aki rájött, hogy ha vékony alumíniumcsíkokat juttatnak a levegőbe, megzavarják a német felderítőrendszert.
1943. július 24-én éjszaka ledobták az első bombákat, és a szokatlanul száraz és forró nyarat szenvedő városban szinte azonnal kitört a pánik.
A támadás csúcsa július 27-én volt. Aznap több, mint 2300 tonna bombát dobtak a városra, aminek következtében mintegy 20 ezer ember halt meg. A város lángokban állt és a forró hő hatására létrejött szél sebessége elérte a 240 km/h-t.
A tűz és a forróság miatt az óvóhelyek oxigénhiányosak voltak, de az utcán is olyan forróság volt, hogy több helyen megolvadtak az épületek ablakai és az aszfalt is.
A pusztítás mérték jól mutatja, hogy a visszavonuló angol bombázók pilótái még 320 km-es távolságból is látták a város füstoszlopait.
A német veszteségek minden téren hatalmasak voltak: a halálos áldozatok számát mintegy 40 ezerre, a sebesültekét 180 ezerre becsülik. Több, mint 1 millióan el is menekültek a támadások alatt. A lakóépületek kétharmada teljesen elpusztult, de a bombázás súlyosan érintette az ipari létesítményeket, és az infrastruktúrát is.
A pusztítás mértékét a britek London bombázásához hasonlították, de sokkal közelebb állt az 1945 augusztusában Hirosima és Nagaszaki ellen végrehajtott atomtámadásokhoz.
Ugyan a feljegyzések szerint a hadvezetés és maga Hitler is tartott hasonló akcióktól, a Gomorrah hadművelet mégsem hozta meg a kívánt sikert. A pusztítás mértéke ellenére a város viszonylag gyorsan lábra állt, és 1944 elején a fegyvergyártó üzemekben újra termelés folyt.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.