Fantasztikus égi jelenségben gyönyörködhetünk holnap hajnalban

Érdemes lesz július 30-án hajnalban a keleti horizont felé tekinteni ( a kép illusztráció)

Fotó: EPA

Aki korán kel, több látványos égitest egészen különleges együttállását figyelheti meg július 30-án, kedden, napfelkelte előtt a keleti horizont felett.

Páratlanul szép is ritka látvány fogadja a hajnalban ébredőket

Július 30-án kedden, hajnali fél négy és négy óra között különleges Hold, bolygó és csillag-együttállás lesz látható az égbolt keleti horizont feletti részén. Noha a ritka égi együttállás csak hajnalban lesz észlelhető, a látvány miatt megéri a korai kelés. A mintegy 25 százalékos fogyó holdsarló, a szabad szemmel is jól látható ködös nyílt csillaghalmaz, az M (Messier) 45, vagy közismert nevén a Fiastyúk, továbbá a Naprendszer legnagyobb és az esti égbolt harmadik legfényesebb objektuma, a Jupiter, valamint a „vörös bolygó”, a Mars, továbbá a Bika csillagkép „szeme”, az erős narancsszínben játszó és a Napnál negyvenszer nagyobb tömegű óriáscsillag, az Aldebaran egymáshoz szoros közelségben lesz látható. 

A Hold fázisait szemléltető fotómontázs
Fotó: NASA

Az együttállás megfigyelésére ideális időpontban a fogyó Hold nagyjából harminc fok magasan áll majd a horizont felett. 

A kifli formájú fényes holdsarló mellett jól fog látszani a Hold teljes formáját kirajzoló úgynevezett hamuszürke fény is.

 (A hamuszürke fény a Föld visszavert fénye, míg a holdsarló fényes részét a Nap világítja meg.) Ha rendelkezünk egy 8-szoros vagy 10 - szeres nagyítású binokulárral ( kézi látcsővel), és ezt a Hold felé fordítjuk, a holdsarlón a fény és az árnyék határvonalán (a terminátoron) a holdi egyenlítő felett felfigyelhetünk egy igen látványos képződményre, a teraszos falú Copernicus-kráterre, ami már félig árnyékban áll. A Hold déli pólusának közelében pedig számos más krátert is megfigyelhetünk, amelyek közül a legnagyobb az ovális formájú jól azonosítható Longomontanus-kráter.

Egy gyönyörű csillaghalmaz és a vörös bolygó is a holdsarló közelében lesz

A holdsarlótól mintegy két fokra jobbra felfelé szabad szemmel első látásra egy ködös foltot vehetünk észre. Ha fényszmogtól mentes területen vagyunk, és a szemünket hozzászoktatjuk a sötétséghez, felismerhetjük, hogy a „folt” hat-hét egymáshoz igen szoros közelségben lévő halványabb csillagból áll. 

Ha pedig rendelkezünk binokulárral is, a látcsőben már kis nagyítással páratlanul szép csillaghalmazzá „hízik” ez a csillagegyüttes, 

az M45 jelű Plejádok, vagy közismert nevén a Fiastyúk. A Fiastyúk a Földtől 443 fényév távolságra fekvő ködös nyílt csillaghalmaz. Legfényesebb hét csillaga ( amit tiszta időben és fényszmogtól mentes területen szabad szemmel is jól láthatunk) fiatal és forró B-színképtípusú fehér óriáscsillag. Egy binokulárral legalább 16-20 további csillagot figyelhetünk meg a halmazon belül, egy kisebb csillagászati távcsővel pedig 40-60 további csillagot.

Az M45 katalógusjelű Plejádok, vagy ismert nevén a Fiastyúk egy tőlünk több mint 400 fénévre fekvő ködös nyílt csillaghalmaz
Fotó: NASA, ESA, AURA/Caltech, Palomar Observatory

 A Plejádok csillagai között hatalmas és halvány kozmikus porfelhő húzódik, de ennek a struktúrája csak a hosszú expozícióval készített asztrofotókon látszik igazán jól. A holdsarló alatt mintegy hat fokkal lejjebb egy feltűnő vörös fényű égitestre figyelhetünk fel. Ami megkülönbözteti a csillagoktól, hogy nem hunyorog, hanem nyugodt a fénye. Ez pedig nem véletlen, hiszen a szép vörös égitest nem csillag, hanem a Mars bolygó. Földközelsége idején a Mars alig 80 millió kilométerre jár a bolygónktól, és ilyenkor már kisebb csillagászati távcsövekkel is bizonyos részleteket, köztük a jellegzetes fehér színű pólussapkákat, valamint sötétebb foltokat is észlelhetünk a felszínén.

A Mars,a vörös bolygó űrfotója
Fotó: NASA/JPL-Caltech

 A Mars a Naptól számított negyedik bolygó, amely körülbelül fele akkora mint a Föld. Az égitest jellegzetes vöröses színét a Marson nagy mennyiségben megtalálható vas-oxid okozza.

Egy hatalmas csillag és egy hatalmas bolygó

Ha a Marstól meg lejjebb vetjük a tekintetünket, a bolygó alatt hat fokkal egy szintén narancsos-vöröses fényben tündöklő égitestre figyelhetünk fel. Ez a Bika (Taurus) konstelláció legfényesebb csillaga, az Aldebaran. Az északi égbolton látható fényesebb csillagok közül az Aldeberan rendelkezik a legmélyebb narancsszínnel. A Földtől jelenleg 65 fényév távolságra fekvő K-színképtípusú csillag egykor sokkal közelebb volt a bolygónkhoz. A számítások szerint 320 ezer éve mindössze 21,5 fényévre, csaknem harmadával volt közelebb a Földhöz, mint jelenleg. Ennek köszönhetően akkoriban az Aldebaran számított az északi égbolt legfényesebb csillagának. 

Az Aldebaran és a Nap méretét szemléltető ábra
Fotó: Wikimedia Commons

Az Aldebaran bármely más elsőrendű fényességű csillagnál gyorsabban távolodik tőlünk. Sokkal méretesebb mint a Nap, központi csillagunknál több mint negyvenszer nagyobb a tömege. 

Egy kis kézi látcsővel is kitűnően látható az Aldeberan mögött fekvő nyílt csillaghalmaz, a Hyadok. 

Látszólag úgy tűnik, mintha az Aldebaran is a halmaz része lenne, de valójában nem a tagja, csak optikailag ugyanabba az irányba esik; a Hyadok halmazt alkotó csillagok ennél jóval távolabb, tőlünk mintegy 150 fényévre fekszenek.

A Hyadok nyílt csillghalmaz. Alul a legfényesebb csillag az Aldebaran
Fotó: Wikimedia Commons

 A együttállás Hold után legfényesebb objektuma az Aldebarantól balra öt fokra látható fehér és erős fényű égitest, a Jupiter bolygó. A Jupiter a Naprendszer leghatalmasabb gázbolygója, amelynek tömege 317-szerese, térfogata pedig 1321-szerese a Földének. A Nap, a Hold és a Vénusz után a Jupiter a negyedik legfényesebb égitest, a fényessége miatt pedig eltéveszthetetlen a felismerése. Ha van binokulárunk, és a holnap hajnali együttállás idején a bolygó felé fordítjuk, már 6-8-szoros nagyításnál is felfedezhetünk négy, az apró korongnak látszó Jupiterhez szoros közelségben álló kis „csillagot”, a bolygó egyenlítőjével egy vonalban. 

A Naprendszer legnagyobb bolygója a Jupiter gázóriás
Fotó: NASA/JPL/USGS

Ezek a csillagszerű objektumok valójában a Jupiter legnagyobb holdjai, a Ganymedes, az Io, az Europe, továbbá a Callisto, amiket 1610 januárjában a híres olasz fizikus és csillagász, a távcsöves csillagászati észlelések úttörője, Galileo Galillei fedezett fel. A július 30-i hajnali együttállás azonban kis távcső nélkül, puszta szemmel is gyönyörű látványt ígér.