Kannibalizmusra kényszerülhettek az eltűnt expedíció résztvevői

az HMS Terror és Erebus

Fotó: Wikimedia Commons

A Brit Királyi Haditengerészet nemcsak katonailag, hanem tudományosan is kivette a részét a birodalom építésében. Számos felderítőutat indítottak, amelyek közül az egyik leghíresebb a filmes világba is berobbanó Franklin-expedíció volt. A küldetés két hajója rejtélyesen eltűnt, és amikor a történet kezdett feledésbe merülni, váratlan irányból érkeztek információk a tragikus eseményekről.

A 19. század elején Sir John Barrow, a Brit Királyi Haditengerészet miniszterhelyettese több vállalkozást is indított az északnyugati átjáró megtalálására. Ennek a felfedezés-sorozatnak vált egyik kiemelkedő alakjává John Franklin.

John Franklin
Fotó: Wikimedia Commons/National Archives of Canada

Az 1840-es évek elején az admiralitás által szervezett expedíció célja az Ázsiába vezető rövidebb, északi útvonal megtalálása volt. Ennek vezetésére több embert is felkértek, de valamilyen személyes indokra hivatkozva mindegyikük elutasította a lehetőséget – kivéve James Fitzjamest, akit végül fiatal kora miatt mellőztek. Így került a felállított csoport élére az akkor 59 éves Franklin.

Nyomtalanul a jégmezőn

A kutató már 1819-ben is vezetett expedíciót a Hudson-öböl vidékére. Ekkor egy alkalommal beleesett a Hayes folyó vizébe, és csak a társainak köszönhette az életét. A húszfős legénységből csupán kilencen tértek haza: mivel kifogytak az élelemből, a csoport tagjai arra kényszerültek, hogy a zuzmókat és saját csizmáikat egyék meg, egy társukat pedig kannibalizmussal vádolták és megölték. Ugyan az út katasztrofálisan végződött, Franklin számára mégis ez hozta meg a hírnevet.

Az 1845. május 18-án induló úton két jól felszerelt hajó vett részt:

 a HMS Erebust Franklin parancsnokolta – helyettesének Fitzjamest nevezte ki –, a HMS Terror irányításával pedig Crozier kapitányt bízta meg. Az élelmet biztosító szállítóhajókat Grönlandról hazaküldték, majd valamivel később nyomuk veszett, és két évig semmi hír nem érkezett róluk.

Ez akkoriban nem volt szokatlan, a nehéz viszonyok miatt sokáig eltartott egy-egy ilyen vállalkozás, és a bőséges ellátmány megléte sem adott okot az aggodalomra.

 1848-tól azonban Franklin felesége egyre nyugtalanabb lett és – bár az admiralitás ennek nem látta okát – kiharcolta, hogy mentőexpedíció induljon az eltűntek felkutatására.

Fény derül a rejtélyre

Sokáig eredménytelen volt a keresés, így két évvel később már tizenegy brit és két amerikai hajó igyekezett fellelni a két hajót és legénységüket. 1852-ben Edward Belcher kapitányt bízták meg, hogy Franklint, illetve a korábban utána küldött másik két mentőexpedíciót is megtalálja. Belcher rálelt a keletről próbálkozó Robert McClure csapatára, akiket végül sikeresen ki is mentett, de Franklinék továbbra sem kerültek elő. 

James Fitzjames
Fotó: Wikimedia Commons/The Polar Museum Blog

1854-ben váratlan fordulat következett be a kilenc éves rejtély ügyében. John Rae a Hudson-öböl Társaság megbízásából a Boothia-félsziget és a Vilmos király-sziget környékén hajtott végre felderítést.

Ekkor olyan inuitokkal találkozott, akik arról számoltak be neki, hogy mintegy 35–40 fehér ember halt meg a Back-folyó torkolatánál. Azt is kiemelték, hogy az ottaniak kannibalizmusra kényszerültek. Bizonyítékként a tisztek ezüst étkészletét mutatták meg neki, amit azok eladtak az őslakosoknak. 

Rae minderről beszámolt az admiralitásnak, és egy kiszivárogtatásnak köszönhetően sajtóban is megjelent a hír.

 Ezt azonban Franklin felesége – aki meg volt győződre róla, hogy férje még mindig életben van – felháborodottan visszautasított. Az expedíció tagjait végül 1854. március 31-én halottnak nyilvánították.

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.