Másfél hónapig élvezhették a szabadságot a kengiri munkatábor felkelői

A kengiri tábor politikai foglyai az 1950-es években

Fotó: Wikimedia Commons/Kaunas 9th Fort Museum

A Szovjetunió történetében mintegy másfél tucat Gulag-felkelésről tudunk. Ezek közül a leghíresebb a kengiri zendülés, amely után az elítéltek önállóan működő független közösséget hoztak létre, és viszonylag nagy szabadságban éltek – egy ideig. A szovjet hadsereg azonban hamar leverte a frissen alakult közösséget.

Sztálin 1953-es halála után a Szovjetunióban nemcsak a politikai térben, hanem a Gulag-rendszerben is repedések keletkeztek, melynek következtében több táborban is lázadások törtek ki. 

1930-as létrehozásuktól kezdve milliókat tartottak fogva a több száz Gulagon.

 A hírhedt szovjet munkatáborok viszontagságait számos magyar is megtapasztalta. A foglyok bűne szinte bármi lehetett: a nemkívánatos kulákoktól kezdve a köztörvényes bűnözőkön át a politikai elítéltekig bárki odakerülhetett, mint a „szocializmus ellensége”. Azután, hogy a generalisszimusz meghalt, elkezdték bezárni a munkatáborokat, de a végleges felszámolásukra hivatalosan csak 1960-ban került sor.

Bizonytalan jövő

A kengiri egyike volt annak az öt munkatábornak, amit eredetileg kifejezetten a politikai foglyok számára hoztak létre. Az ottani élet körülményeiről leginkább naplókból és visszaemlékezésekből ismerünk adatokat, ám sokáig homály fedte az események pontos menetét.

Az első jelentős ismertető mű a Nobel-díjas orosz írótól, Alekszandr Szolzsenyicintől származik, aki tizenegy évet töltött különböző munkatáborokban egy Sztálint bíráló levele miatt. A kengiri lázadás történéseit a résztvevők beszámolói alapján írta meg.

A diktátor halála utáni politikai vákuum zavarodottságot okozott. A jövő bizonytalansága miatt állandóan frusztrált táborőrök sokkal brutálisabban bántak a foglyokkal, mint korábban, és több emberrel is végeztek jelentéktelen ügyek miatt.

Alekszandr Szolzsenyicin 1974-ben
Fotó: Wikimedia Commons/Bert Verhoeff

A rabok a kegyetlenkedések ellen eleinte sztrájkkal válaszoltak, de a táborparancsnok, Alekszandr Csecsev ezredes egy – más politikai táborokban jól működő – megfélemlítési tervet eszelt ki: 600 köztörvényes bűnözőt hozatott a politikai foglyok mellé. 

Ezúttal ez az eljárás sem működött, ugyanis a Kengirbe szállított fegyencek hallottak a sztrájkokról, és ennek okán becsülték rabtársaikat.

 Így a várakozásokkal ellentétben nem kezdték el terrorizálni őket, hanem melléjük álltak és együttesen léptek fel az agresszió ellen. 1954. május 16-án ledöntötték a nőket és férfiakat elválasztó téglafalat és egy tucatnyi áldozat árán elkergették az őröket. 

42 napnyi szabadság

Ezután olyat tettek, amire senki nem számított: saját társadalmi berendezkedést hoztak létre. Működött önkormányzat, katonaság, propagandaosztály, de szabadidős tevékenységeket is végeztek, így voltak színi előadások, üzemelt kávézó, sőt, a bebörtönzött papoknak köszönhetően házasságok is köttettek. 

a Vorkutlag egyik büntetőcellája 1945-ben
Fotó: Wikimedia Commons/Russian State Archive

A tábor 42 nap erejéig önálló, független közösséggé alakult.

Persze nem voltak teljesen nyugodtak, hiszen tudatában voltak tettük következményeinek, így az ellenük készülődő támadásra is felkészültek. Amikor ez megindult, a hadsereg küldöttsége heteken át győzködte a táborlakókat, hogy nincs értelme harcolniuk, de a ők nem hódoltak be. Végül Szergej Kruglov belügyminiszter adott utasítást a kormányra nézve egyre kínosabbá váló helyzet megoldására.

1700 katonával és öt harckocsival megkezdődött a lázadás leverése. 

Nagyjából másfél óra alatt a szovjet haderő sikerrel is járt, és a vérengzésnek a hivatalos jelentések szerint 46 halálos áldozata volt – azonban a túlélők és más források szerint ez a szám elérheti a 2000-et is. 

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.