Mohácsi csatatér: egy elfeledett katonai összecsapás feltárása újraírhatja az 1526 eseményei körüli vitát

A mohácsi csata egyik legsúlyosabb vesztesége II. Lajos király halála volt

Fotó: Wikimedia Commons/Székely Bertalan

1526. augusztus 29-én a Mohács alatti síkságon zajlott le a késői középkor legnagyobb európai fegyveres összecsapása I. Szulejmán oszmán szultán és II. Lajos magyar király seregei között. A mohácsi csatatér, ami a hódító iszlám és az azt feltartóztatni akaró keresztény civilizáció egyik legnagyobb ütközetének a helyszíne is egyben, a királyi sereg súlyos veresége, illetve ennek következményei miatt mélyen beleivódott a magyar történelmi köztudatba. Már több évtizede tart az az emlékezetpolitikai szempontból különösen fontos vita, hogy hol lehetett az 1526-os csata helye. Egy friss kutatási eredmény, ami a mohácsi csatatér egy másik, ám szinte teljesen elfeledett törökellenes összecsapását vizsgálta, úgy tűnik, hogy lezárhatja a vitát, aminek a csata közeledő ötszázadik évfordulója miatt rendkívüli a jelentősége.

A mohácsi csatatér, illetve Mohács mind a mai napig a magyar történelmi közgondolkodás egyik legfontosabb igazodási pontja. 1526. augusztus 29-e fülledt és forró délutánján a korabeli Európa egyik legjelentősebb ütközete zajlott le a Mohácstól délre elterülő síkságon. 

Az egykori mohácsi csatatéren, az 1526-os ütközetben elesett keresztény harcosok földi maradványait tartalmazó egyik tömegsír 
Fotó: Origo - Elter Tamás

 

Mi történt a mohácsi csatatéren? 

 I. (Kanúni) Szulejmán oszmán szultán 60-80 ezer fős serege súlyos vereséget mért II. Lajos magyar és cseh király hadaira. A megrendítő veszteség méretét jól szemlélteti, hogy a csatában maga a király is életét vesztette, továbbá elesett mindkét fővezér, Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György temesi gróf, valamint Szalkai László esztergomi érsek, öt püspök és tizenhat zászlósúr.

A mintegy 25-27 ezer fős királyi sereg teljes vesztesége elérhette a 16 ezer főt. 

Mohács, ami számunkra a végzet és a megrendítő csatavesztés szinonimája lett, a török hagyományban Szulejmán szultán legnagyobb győzelmeként élt tovább. A mohácsi csatatér így vált mindkét oldalon az emlékezetpolitika szimbolikus jelentőségű tárgyává. A 19. század második felétől, de különösen 1926-tól, a csata négyszázadik évfordulójától vált központi kérdéssé, hogy hol lehetett az összecsapás centruma. A sok évszázados hagyomány egészen 1926-ig úgy tartotta, hogy a csata centruma Sátorhely közelében volt. 

Az 526-os ütközetben elesett II. Lajos király portréja 1525-ből
Fotó: Wikimedia Commons/Tiziano

A 400. évfordulóval kapcsolatos előkészületek részeként Gyalókay Jenő hadtörténész a saját kutatásaira hivatkozva egy új elmélettel állt elő, mely szerint az 1526-os ütközet Sátorhelytől jóval távolabb, nyugatabbra, Majs térségében zajlott le. Egészen a legutóbbi időkig ez a felfogás vált általánossá, ám a közeledő 500-ik évforduló alkalmából elvégzett legújabb kutatások eredményei végleg lezárhatják ezt a csaknem egy évszázados vitát, aminek óriási az emlékezetpolitikai jelentősége.

Majsnál valóban lezajlott egy jelentős összecsapás, csakhogy nem 1526-ban

Pécsi kutatók már néhány éve felvetették, hogy Majsnál nem 1526-ban, hanem a 17. század végén, esetleg a 18. század elején zajlott le egy összecsapás, de eddig a konkrét esemény nem került azonosításra. Most azonban Konkoly Sándor doktorandusz, a Pécsi Tudományegyetem Földrajzi és Földtudományi Intézet Földtudományok Doktori Iskolájának hallgatója egy közelmúltban publikált (Balkán Füzetek 13.) új tanulmányában az alapul szolgáló korabeli levéltári források, és a Majsnál kimutatott lövedékeket tartalmazó leletszórás régészeti anyagának vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy Majsnál valóban lezajlott egy igen jelentősnek mondható összecsapás, csakhogy nem 1526-ban, hanem jóval később, a 17. század végi nagy visszafoglaló háborúk idején, 1687. augusztus 6-án. 

Török lovasság és keresztény sereg harca a 17. század végi visszafoglaló háborúk idején
Fotó: Wikimedia Commons

Ez a jelentős erőkkel vívott, feledésbe merült lovassági ütközet Lotaringiai Károly herceg, illetve Miksa Emánuel bajor választófejedelem egyesített keresztény hadainak dragonyos és vértes egységei, valamint Szári Szulejmán pasa, nagyvezír szpáhi lovasalakulatai között zajlott le. A hat nappal később történt döntő összecsapás, az 1687. augusztus 12-i Harsány-hegyi, vagy második mohácsi csatában kivívott fényes keresztény győzelem nyomán vált bizonyossá, hogy Buda 1686. szeptember 2-i bevétele után immár valóban és végleg leáldozott a másfél évszázados török hódoltság. Az igen alapos és gazdag egykorú forrásoknak köszönhetően a második mohácsi csata a 17. század végi nagy visszafoglaló háborúk egyik legjobban dokumentált ütközete.

Az 1687. augusztus 12-én lezajlott Harsány-hegyi vagy második mohácsi csata fényes keresztény győzelemmel végződött
Fotó: Wikimedia Commons/Wilhelm Camphausen 

 Ehhez képest viszont jóval kevesebb figyelmet kapott a döntő összecsapást megelőző, de jelentőségét, és az abban részt vett keresztény, illetve oszmán egységek létszámát tekintve igen fontos lovassági ütközet. 

Az egyik legfontosabb forráscsoport pont erre az elfeledett összecsapásra vonatkozik, ami semmi kétséget sem hagy afelől, hogy az 1526-os és az 1687-es események helyszínei között nagy területi átfedés mutatható ki. 

Eszék 1687 nyarán történt sikertelen ostroma után a Szent Liga seregei- az egyesült keresztény haderő – észak felé vonultak vissza, és a Mohács alatti síkon vertek tábort. A visszafoglaló háborúk idején Mohács és a dél-dunántúli térség stratégiai jelentősége ismét felértékelődött, egyrészt a mohácsi hadiraktárak és utánpótlási bázisok, másrészt pedig a déli határvédelem miatt.

Lotaringiai Károly herceg, az egyesített keresztény sereg főparancsnoka, egykorú metszeten
Fotó: Wikimedia Commons

 1687 nyarán ugyanis még török kézen volt több jelentős dél-dunántúli erősség, így többek között Szigetvár és Kanizsa, sőt, ettől északabbra Székesfehérvár is. Ahhoz, hogy az oszmán megszállókat végleg kiszorítsák az ország területéről és a hadműveleteket áttegyék a Balkánra, döntő vereséget kellett mérni az oszmán főerőkre, amelyek Szári Szulejmán nagyvezír parancsnoksága alatt próbáltak revansot venni az előző évek sorozatos kudarcai miatt.

Sokkal tovább tartott a majsi lovassági ütközet, mint az 1526-os nagy csata

Szulejmán nagyvezír, aki a keresztények eszéki kudarcán felbátorodva győztesnek kiáltotta ki magát, átkelt a Dráván és a Szent Liga visszavonuló seregei után eredt. Az oszmán had Baranyavárnál vert tábort. Szári Szulejmán roppant kedvező előjelnek tekintette, hogy az 1526 után a törökök közt csak „szerencse mezejének” hívott egykori mohácsi csatatérnél ütközhet meg – reményei szerint – a „hitetlenekkel”. Miközben a nagyvezír csapatai közeledtek a keresztény táborhoz, megsokasodtak a fegyveres felderítő akciók, kisebb incidensek és összecsapások. Augusztus 6-án kora reggel a keresztény táborőrség arra figyelt fel, hogy Baranyavár irányából hatalmas porfelhő kerekedett, és ebből úgy látszott, mintha a nagyvezír egész serege mozgásba lendült volna.

A Szársomlyó előtt lezajlott második mohácsi csata jelenete egy egykorú festményen
Fotó: Wikimedia Commons

 A mintegy hét-nyolcezer válogatott szpáhiból álló lovas seregtest nyugat felől érkező támadása váratlanul érte a Vizslaki-rétnél éppen tábort bontó keresztényeket, de ennek ellenére rendezetten vették fel a küzdelmet a török lovassággal. A bajor választófejedelem, Miksa Emánuel parancsnoksága alatt álló hadtest egységei Louis Hector Villars ezredes leírása szerint a mocsár és egy erdő között álltak fel csatarendbe, így a rohamozó ellenséggel szembefordulva, előnyös pozícióból vehették fel a harcot. A küzdelem egy magaslat megszerzéséért folyt. A jól dokumentált összecsapás – több katonai vezető is készített róla leírást - mintegy 5-6 órán át zajlott, vagyis tovább tartott, mint az 1526. augusztus 29-i nagy csata.

Miksa Emánuel bajor választófejedelem rézmetszésű portréja az 1680-as évekből
Fotó: Wikipedia

 A lovassági ütközetben török, valamint keresztény részről mintegy 14-15 ezer szpáhi, illetve dragonyos és vértes vehetett részt. A nyugati alakulatok feltöltöttsége igen magas lehetett, mivel egy bozótos, ligetes meredélyen felfelé küzdve vették fel a harcot a török lovassággal, és végül visszavonulásra kényszerítették a szpáhikat.

Teljesen más volt a helyzet 1687-ben, mint a százötven évvel korábbi mohácsi csatában

Még ha a helyszín részben ugyanaz is volt mint az 1526-os nagy csatáé, az 1687-es környezet és az összecsapásban részt vett lovassági seregtestek, illetve felszereltségük már teljesen más képet mutat a 16. század elejéhez képest. 

• Az 1526-os nyár a szokásosnál sokkal csapadékosabb volt, ami miatt a mohácsi csatateret rendkívül kiterjedt árterek és mocsarak jellemezték. 
• Ezzel szemben 1687 nyara száraz és aszályos volt, a mocsaras, ártéri területrészek pedig sokkal kisebbek. 

1687-ben a lovassági fegyvernemből már teljesen hiányzott a 16. század eleji páncélos nehézlovasság, amelynek fő fegyvere a kopja és a pallos volt, és amit csak fátlan sík terepen lehetett hatékonyan bevetni. 

A 17. század végi keresztény nehézlovasság, a vértesek (kürasszírok), már nem a teljes testet viselő páncélt viseltek, és a pallos, illetve a hegyestőr mellett mindegyik lovas fel volt szerelve tűzfegyverekkel.

Vértesek (kürasszírok) a 17. század végéről
Fotó: Wikimedia Commons

A dragonyosok, akiket lovasságként és lóról leszállva gyalogosharcban is egyaránt be lehetett vetni, karddal, pisztollyal és karabéllyal voltak felszerelve. Ekkor már a szpáhi lovasság is pisztolyokkal, karabélyokkal felszerelten harcolt. Így aztán katonánként akár 2-3 tűzfegyverrel is számolhatunk.

A 17. század végi nyugati lovasság ezért komoly tűzerővel rendelkezett, ezzel szemben az 1526-os ütközetben harcolt lovasságnak még egyáltalán nem voltak tűzfegyverei, sőt a korabeli viszonyokhoz képest korszerűen felfegyverzett szulejmáni seregben is csak a janicsárok rendelkeztek nehézkesen kezelhető kanócos puskákkal, mindössze 4000 darabbal.

Janicsárok egy korai tűzfegyverrel
Fotó: Wikimedia Commons

 Éppen ezért az 1526. augusztus 29-i nagy összecsapásban a kézi tűzfegyverek ugyan fontos, de arányaiban csak kisebb szerepet játszottak a katonák fegyverzetében, szemben az 1687. augusztusi harcokkal. Az augusztus 6-án lezajlott összecsapás ugyanakkor kizárólag a szpáhik, illetve a dragonyosok és a vértesek közötti lovassági ütközet volt, gyalogságnak nem volt benne különösebb szerepe.

Éppen a lövedékekből álló nagy leletszórás bizonyítja, hogy nem az 1526-os ütközet zajlott Majsnál

A rendkívül jól dokumentált 1687-es események forrásaiból pontosan meghatározható a keresztény tábor helye, ami a dunai ártér mocsarától nyugatra, a Vizslaki-rét mellett húzódott az 1526-os események oszmán emlékhelyétől, a Török-dombtól, és az ugyancsak az 1526. augusztus 29-i csata egyik fontos tereppontjától, az úgynevezett nagy ároktól északra. Az 1687. augusztus 6-i összecsapás ettől nyugatra, az 1526-os mohácsi csatatéren, illetve a síkot nyugatról övező bozótos tereplépcső előterében, Majs közelében zajlott le. 

A Mohács alatti síkság Sátorhely közeli része napjainkban, ahol az 1526-os csata centruma lehetett
Fotó: Origo - Polyák Attila

Az az 1926-tól, Gyalókay Jenő koncepciója nyomán általánossá vált meggyőződés, miszerint az 1526-os csata centruma Majsnál volt, a legújabb kutatási eredmények tükrében így erősen megkérdőjelezhető. Az 1526-os majsi csatacentrum teóriájának napjainkban a Négyesi Lajos, Varga Szabolcs, illetve Bertók Gábor által vezetett kutatócsoport a legfőbb képviselője. Fő érvük – szemben a sátorhelyi csatacentrummal, amelynek közelében áll a mai mohácsi emlékhely –, alapvetően régészeti alapú: véleményük szerint a Majs határában begyűjtött mintegy 300 kézi tűzfegyver lövedék nem más, mint az 1526-os nagy összecsapás lenyomata. 

Dragonyos tisztek a 17. század végén

Érvelésük szerint sehol sem sikerült kimutatni akkora leletszórást Majs határán kívül, ami csatahelyként lenne értelmezhető. Továbbá, ha voltak is később más kisebb összecsapások az egykori mohácsi csatatéren, azok messze nem érték el az 1526-os csata méretét. Ezért ahol a legnagyobb a leletszórás, ott lehetett a szultán és II. Lajos seregei közötti összecsapásnak is a centruma.

E tisztán régészeti alapú érveléssel szemben azonban Pap Norbert, Fodor Pál, Kitanics Máté, most pedig hozzájuk csatlakozva Konkoly Sándor és más kutatók szerint is súlyos ellenérvek vethetők fel. Először is, az 1526-os csata idején, noha a tűzfegyvereknek fontos szerepük volt az ütközet törököknek szerencsés kimenetelében, ezek még messze nem voltak annyira számosak, mint a 17. század végi harcokban. 

Fodor Pál (a kép bal szélén) és Pap Norbert professzorok (középen) a mohácsi emlékhelyen
Fotó: Origo - Elter Tamás

A mohácsi csatatéren szemben álló, összesen mintegy 100-110 ezer harcos létszámához képest a tűzfegyverek aránya elenyészőnek mondható. Az 1526-os csatát legnagyobb részt kézi szúró és vágófegyverekkel, illetve íjakkal, valamint -részben - tábori tüzérséggel vívták meg. 

A janicsárok a kanócos puskáikkal a csata nagyjából másfél-két órás időtartama alatt legfeljebb csak néhány lövést tudtak leadni. 

Ezzel szemben az 1687. augusztus 6-án a Vizslaki-rét és Majs között történt lovassági összecsapásban igen intenzív volt a kézi tűzfegyverek használata. Nem csak a keresztény dragonyosok és vértesek, hanem ekkor már a szpáhik is fel voltak szerelve tűzfegyverekkel, pisztolyokkal és karabélyokkal.

A 17. század második felében a nyugati nehézlovasság, a vértesek már jól fel voltak szerelve tűzfegyverekkel is
Fotó: Wikimedia Commons

 A lovassági ütközetben részt vett 14-15 ezer katonát alapul véve, legalább 25 ezer, de lehet hogy még ennél is több különféle tűzfegyvert használhattak az 1526-osnál jóval hosszabb ideig, 5-6 óráig tartó összecsapásban, éppen ezért ennek sokkal nagyobb az ún. konfliktusrégészeti leletszórása, mint az 1526-os csatának, még az ütközetben részt vevők jóval kisebb létszáma ellenére is.

A bizonyosság szintjén állítható, hogy nem Majsnál volt az 1526-os csata centruma

Arra figyelemmel, hogy részleteiben ismertek az 1687. évi harcokban használt tűzfegyverek, a hozzájuk tartozó lövedékek azonosítása is egzakt módon lehetséges. Az ekkor alkalmazott lovassági pisztolyok és karabélyok mérettartománya jól korrelál a Majsnál fellelt 10-13 mm átmérőjű lövedékekkel. Az 1526-os összecsapásban bevetett janicsárpuskák – a mohácsi csata legnagyobb számban alkalmazott tűzfegyverei –, kétféle kaliberrel rendelkeztek, ezeknek a mérettartománya pedig jellemzően nagyobb volt, mint a majsi leletszórásból előkerült lövedékeké. A 16. század eleji, illetve a 17. század végén használt tűzfegyverek régészeti lenyomatának, vagyis a kilőtt lövedékeknek az elkülönítése ezért igen jól és objektíven megoldható.

Vértes lovasság egy 17. század végi metszeten
Fotó: Wikimedia Commons

 

Mindezek alapján kijelenthető, hogy Majs határában nem az 1526. augusztus 29-i, hanem az 1687. augusztus 6-i, az előbbihez képest alig ismert, illetve feledésbe merült összecsapás régészeti lenyomataival találkozhatunk. 

Ezt még jobban megerősíti az 1687. augusztus 6-i ütközet korabeli leírása, mely szerint az összecsapás előtere egy tereplépcsős bozótos terület volt, éppen az a terület, ahonnan a majsi leletszórás lövedékei előkerültek. A sátorhelyi térségben, az egykori, az 1526-os csatában személyesen részt vett Brodarics István királyi kancellár leírásában is a csata centrumaként említett Földvár birtok területén eddig feltárt konfliktusrégészeti bizonyítékok, kard és lándzsaleletek, ágyúgolyók és ágyúkerék vasalások mind II. Lajos király seregének felállási helyére utalnak.

Kitanics Máté, a PTE tudományos főmunkatársa a Török-dombon fémdetektoros kutatást végez
Fotó: Polyák Attila - Origo

 Azt sem szabad elfelejteni, hogy éppen itt tárták fel az eddig ismertté vált öt tömegsírt, és e helyszín közelében fekszik az egykor a Török-dombon állt oszmán győzelmi emlékmű maradványainak feltalálási helye is, ami Szulejmán és az iszlám felfogás szerint hitharcosként elesett muszlim vértanúk zarándokhelyként szolgáló emlékezeti helye volt. Mindez pedig a bizonyosság szintjén megerősíti, hogy az 1526. augusztus 29-i nagy összecsapás centruma itt, nem pedig Majs térségében lehetett.

Pap Norbert már közölte a sajtóval, hogy az elkövetkező hetekben a kutatócsoportjuknak újabb tanulmányai jelennek meg, melyek további részleteket világítanak majd meg a mohácsi csata körüli homályos pontok közül. Rövidesen megjelenik a Századok folyóirat 1526-os különszáma, amelyben újabb részletek válnak ismertté.