A megrendítő erejű szovjet offenzíva mozgásba hozta a németellenes erőket Bukarestben
A Vörös Hadsereg 1944. június 22-én, napra pontosan Hitler Szovjetunió ellen indított támadásának a harmadik évfordulóján, megkezdte a keleti front mindaddig leghatalmasabb szovjet offenzíváját, a napóleoni háborúk orosz hadvezéréről elnevezett Bagratyion hadműveletet. A Belorussziába visszaszorult, súlyosan leharcolt német Közép Hadseregcsoport ellen a moszkvai főparancsnokság négy hadseregcsoportot (szovjet terminológiával frontot), több mint 2 millió 300 ezer katonát, 2 700 harckocsit, 1300 rohamlöveget továbbá 24 ezer tüzérségi löveget és aknavetőt, valamint 5000 harci repülőt vont össze. A pörölycsapásszerű szovjet támadás már az offenzíva első napján átszakította Busch vezérezredes arcvonalát, és augusztus elejére gyakorlatilag megsemmisítette a Középső Hadseregcsoportot.
Néhány hét alatt a Vörös Hadsereg magasabb egységei 750 kilométer nyomultak előre, kiszorítva a németeket Belorussziából, augusztus elején a szovjet alakulatok pedig már Varsó alatt álltak. Augusztus 20-án, a Bagratyion hadművelet részeként Fjodor Tolbuhin marsall 3., illetve Rogyion Malinovszkij marsall 2. ukrán frontja lendült támadásba, hogy megsemmisítse Hans Friessner vezérezredes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportját, és végleg kiverje a német megszállókat a Szovjetunió területéről. A német Középső Hadseregcsoport pusztulása miatt Friessner vezérezredes seregtestének bal szárnya védtelenné vált, ezért a két ukrán front támadása bekerítéssel fenyegette a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportban harcoló német és román alakulatokat.
A koncentrált szovjet támadás már az offenzíva első napján szétszórta a 3., illetve a 4. román hadsereget, augusztus 21-én pedig a szovjet erők bekerítették a 6., továbbá a 8. német tábori hadseregeket és kijutottak a stratégiai fontosságú Iasi-Chisinau vonalra,
ahonnan már közvetlenül fenyegették a ploesti olajmezőket, valamint a román fővárost, Bukarestet.
A német dél-ukrajnai erők katasztrófájának híre riadóként hatott Bukarestben. Az országot 1940 őszétől teljhatalmú egyeduralkodóként irányító Ion Antonescu tábornagy, a „kondukátor”, a rendkívüli helyzetre figyelemmel augusztus 22-ére minisztertanácsot hívott össze.
Antonescu, aki Adolf Hitler, és a náci Németország megingathatatlan híve volt és aki a hatalomra jutása után a parlamentáris kereteket felszámolva diktátorként vezette az országot, a neki alárendelt minisztertanáccsal megszavaztatta a németek oldalán való harc további folytatását, illetve valamennyi, még rendelkezésre álló katonai erő bevetését. A román diktátor a minisztertanács döntéséről az uralkodót is tájékoztatni akarta, ezért másnapra audienciát kért I. Mihály királytól. A királyi palota értesítette Antonescut, hogy I. Mihály augusztus 23-án, délután négykor várja a kért kihallgatásra.
Sztálin Erdélyt ígérte vissza a románoknak az átállásért cserébe
Az audienciára megadott időpontban a mit sem sejtő Antonescu hatalma teljes tudatában lépett be a bukaresti királyi palotába. A szolgálatos szárnysegéd a diktátort azonnal az uralkodó dolgozószobájába kísérte. I. Mihály nem sokat udvariaskodott, hanem egyből a tárgyra tért és megkérdezte a marsallt, hogy Románia megmentése érdekében hajlandó-e elfogadni a szövetségesekhez intézett fegyverszüneti kérelmet? Antonescu a fegyverszünet számára váratlan hírétől elvörösödve azt válaszolta, hogy ez nyílt árulás, majd felpattant, és sietős léptekkel távozva faképnél hagyta a királyt. A diktátor azonban nem jutott messzire, mert a palota lépcsőfeljáróján Ion Stricea tábornok, a királyi testőrség parancsnoka állta el az útját egy szakasz felfegyverzett katonával.
A tábornok közölte Antonescuval, hogy a király parancsára őrizetbe veszi. Az őt ért inzultuson hangosan háborgó diktátort ezután az őrség elvezette. Antonescunak fogalma sem volt arról, hogy a király jóváhagyásával már 1944 januárja óta titkos tárgyalások folytak a háta mögött a Kremllel Románia kiugrásáról. A király körüli titkos kabinet alaposan felkészült az átállás végrehajtására is. Antonescu letartóztatása után a frissen miniszterelnöknek kinevezett Constantin Sanatescu vezérezredes az átállásba beavatott katonai parancsnokok közreműködésével lezáratta a Bukarestbe vezető főutakat, és katonaság szállta meg a főváros stratégiai fontosságú pontjait. I. Mihály király este 22 órakor rádiószózatot intézett a néphez, amelyben bejelentette, hogy Románia fegyverszünetet kötött a szövetséges nagyhatalmakkal.
A királynak a fronton harcoló csapatokhoz kiküldött átállási parancsát is a román alakulatok fegyelmezetten végrehajtották, és az utasításnak megfelelően eljárva az illetékes parancsnokok felvették a kapcsolatot a szemben álló szovjet erőkkel. Eközben Berlinben Hitler még mindig nem tért teljesen magához a román „árulás” hírétől.
A Führer korábban többször is hangsúlyozta, hogy Románia a németek leghűségesebb szövetségese, szemben az ingadozó és megbízhatatlan magyarokkal.
Antonescut pedig különösen sokra tartotta, nem úgy mint az „angolbérencnek és zsidóbarátnak” titulált magyar kormányzót, Horthy Miklóst. Hitler parancsára augusztus 24-én délelőtt német bombázókötelékek jelentek meg Bukarest felett. A bombázás ugyan nem okozott sok kárt, de arra jó volt, hogy még azok is a németek ellen forduljanak, akik ingadoztak a volt szövetségessel való szembefordulás miatt.
A német légitámadás viszont kitűnő ürügy volt arra, hogy I. Mihály király másnap, augusztus 25-én bejelentse Románia hadba lépést a németek ellen. Még a formális hadüzenet előtt, augusztus 23-án a király már parancsot adott a 3. és 4. román hadseregnek,
hogy haladéktalanul kezdjék meg a felkészülést a régóta dédelgetett cél, a Magyarországnak visszajuttatott észak-erdélyi területek elfoglalására.
Noha Sztálin cseppet sem kedvelte a románokat, de az átállásért cserébe Bukarestnek ígérte Észak-Erdélyt. A szovjetek oldalára átállt román királyi haderő valósággal égett a vágytól, hogy ismét benyomulhasson a – szerintük – „ősi román földre”, Észak-Erdély területére. A román haderő a Vörös Hadsereg alárendeltségében szeptember 6-án lépte át az akkori erdélyi magyar-román határt. A bukaresti „királypuccs” román oldalról így teljes sikerrel járt.
Egészen Aradig nyomult az ellentámadásba lendült honvéd haderő
A román kiugrás híre nemcsak Hitlert, hanem a budapesti kormányköröket is váratlanul érte. Horthy kormányzó, aki már június óta kereste a lehetőséget a német megszállás után felállt és a náci parancsokat szolgai módon teljesítő Sztójay-kormány leváltására, Románia kiugrásával elérkezettek látta az időt e terve beteljesítésére. A kormányzó által összehívott koronatanács a román átállást úgy értékelte – egyébként helyesen , hogy ezzel beállt a hadiállapot Magyarország és a Román Királyság között. A koronatanács ezért formálisan is a hadüzenet mellett döntött, hogy még a román-szovjet erők beérkezése előtt képes legyen elérni és lezárni a dél-erdélyi szorosokat, a magyar (erdélyi) területek védelmére.
Hogy visszanyerje a mozgásszabadságát, a román átállás miatt német oldalon kialakult zűrzavart is kihasználva Horthy augusztus 28 án a németek megkérdezése nélkül, sőt, Edmund Veesenmayer budapesti német követ és „teljhatalmú birodalmi megbízott” fenyegetőzését figyelmen kívül hagyva menesztette Sztójayt, másnap pedig saját hívét, Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnökké. Lakatos feladata kettős volt: egyrészt, elő kellett készítenie Magyarország kiugrását a fojtogató német szövetségből, másrészt meg kellett kísérelnie az erdélyi szorosok lezárását, és a szovjet-román erők feltartóztatását.
Azzal a kormányzó és a magyar katonai vezetők is tisztában voltak, hogy huzamos ideig aligha lesz lehetséges feltartóztatni a szovjet túlerőt, viszont Horthy és a kiugrásba beavatott közvetlen hívei azt remélték,
hogy ez az idő elegendő lesz az angolszász nagyhatalmakkal való fegyverszüneti megállapodás realizálására.
(Noha a német megszállás után a török követségre menekült Kállay Miklós miniszterelnök, valamint a kormányzó is kapott ilyen jellegű biztatást korábban a brit és az amerikai illetékesektől, Teherán után már nem volt reális lehetőség arra, hogy angolszász erők vonuljanak be Magyarországra.) A dél-erdélyi szorosok elfoglalást és a szovjet-román erők feltartóztatását célzó magyar hadműveletet Dálnoki Veress Lajos vezérezredes 2. hadserege kezdte meg szeptember 5-én Kolozsvár és Torda térségéből kiindulva. A lendületesen indult magyar támadás visszanyomta a románokat, de annak hírére, hogy a Vörös Hadsereg jelentős erőket csoportosított át a magyar ellentámadás feltartóztatására, leállították az offenzívát, a 2. magyar hadsereg alakulatai pedig a Maros és az Aranyos vonalán vettek fel védelmi állásokat.
A hadművelet második részében, szeptember 13-án a Torda térségében kialakult ütközetben a honvéd haderő sikerrel megakadályozta a Székelyföldről visszavonuló magyar egységek bekerítését. A 2. magyar hadsereg erre kijelölt magasabb egységei szeptember 12-én nagy erejű támadást indítottak Arad irányába is. Az ellenséges túlerő dacára, a támadásban részt vevő magyar egységeknek ez alkalommal igen magas volt a harci morálja. Mindez meglátszott az első eredményeken is; a csapatok már a támadás első óráiban átszakították a védelmi vonalakat, és megfutamították a számbeli fölényben lévő románokat. A rohamozó magyar egységek két román hadsereget is futásra kényszerítettek.
A támadás célja a Béga és a Temes-völgy lugosi kijáratának az elfoglalása volt, hogy ezzel megakadályozzák a szovjet egységek betörését a bánáti síkságra. A magyar ellentámadás elsöprő ereje meglepte a románokat, akik először meginogtak, majd fejvesztett visszavonulásba kezdtek.
Szeptember 13-án délben az 1. magyar páncéloshadosztály alakulatai begördültek Aradra, ahol harangzúgás, virágeső és örömkönnyek fogadták a magyar honvédeket.
(Arad egyébként nem került vissza Magyarországhoz a második bécsi döntés nyomán, ezért az 1944. szeptemberi hadműveletben nem visszafoglalták, hanem felszabadították a várost a magyar honvédek.)
A győzelmek ellenére sem sikerült azonban elfoglalni a dél-erdélyi szorosokat, a rendkívül komoly túlerőben lévő szovjet hadoszlopok megérkezése előtt. Ennek ellenére, a magyar alakulatok egészen október 8-ig taktikailag sikeres védekező harcot folytattak. Noha a dél-erdélyi offenzíva nem érhetett el tartós hadászati sikert, de bebizonyította, hogy a szülőföld védelmében a magyar honvédek emberfeletti teljesítményre képesek. Horthy kormányzó fegyverszüneti kísérlete azonban – a román kiugrással szemben – már nem volt sikeres, és az ország 1944. október 15. után még majdnem fél évig tartó súlyos harcok színterévé vált.