A gőzös a szokásos útján szelte a habokat a Temze vizén 1878 szeptemberében, Sheerness irányából London felé tartva. Fedélzetén megközelítőleg nyolcszáz munkás- és alsó középosztálybeli család tartózkodott, így az utasok között rengeteg gyerek is volt. Mivel aránylag olcsón kínálták rá a jegyeket, ezért a hajó szinte teljesen létszámmal közlekedett.
Gőzhajóról a hullámsírba
A jármű navigálásába azonban váratlanul hiba csúszott: valamilyen oknál fogva nem a folyó megfelelő részén közlekedett, ez pedig végül súlyos tragédiába torkollott. A Princess Alice egy nagyobb hajó, a Bywell Castle útjába került. Manőverezéssel ugyan igyekeztek megakadályozni a legrosszabbat, de már túl késő volt: az ütközés elkerülhetetlenné vált.
A teherszállító valósággal kettévágta a zsúfolt gőzöst.
A felhőtlen tengerparti időtöltésből visszatérő emberek számára a kellemesnek gondolt hazaút villámgyorsan katasztrófává változott. A hajó percek alatt elsüllyedt, és utasok százai estek a vízbe. Sokan voltak, akik nem tudtak úszni, továbbá az öltözékük is hátráltatta őket a felszínen maradásban. A helyzetet csak tetézte, hogy a kemikáliával teli londoni szennyvíz éppen ezen szakaszon ömlött bele a Temzébe, így a túlélésért küzdők még több tízezer köbméternyi méreggel is szembetalálták magukat.
A Bywell Castle legénysége rögtön a bajba jutott emberek segítségére sietett. Köteleket dobtak a vízbe, és lényegében mindenféle mozdítható tárgyat is, hogy a kétségbeesett fuldoklók meg tudjanak kapaszkodni valamiben. A közelben tartózkodó hajók és a partmenti gyárak is útnak indítottak mentőcsónakokat. A borzalmas káoszban nagyjából 130 főt tudtak élve kihúzni a Temzéből. A folyó korabeli szennyezettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tragédiát túlélők közül tizenhatan később belehaltak a víz által okozott súlyos fertőzésbe, és számos áldozat megbetegedett.
Harc a holttestekért
A rengeteg holttest kiemelése komoly kihívásnak ígérkezett. Egyrészt az áramlatok akár kilométerekkel távolabbra is elsodorhatták a maradványokat, másrészt pedig sokan az elsüllyedt roncs belső részeiben rekedve veszítették életüket, oda pedig csak képzett búvárok juthattak be. A keresésben résztvevőknek jutalom járt érte, ha egy elhalálozott utasra bukkantak, ezért nem csupán az elviselhetetlen csatornabűzzel, de olykor társaikkal is meg kellett küzdeniük. A következő napokban a hatóságok megkísérelték felszínre hozni a roncsot, amelyet óriási érdeklődés övezett. A korabeli katasztrófaturisták egymást taposták a legjobb kilátást ígérő helyekért a parton, néhányan pedig a gőzös egy-egy darabját akarták megkaparintani afféle szuvenírként.
Az áldozatok azonosítása igencsak nehéz volt, ugyanis a szennyezés miatt a holttestek hamar bomlásnak indultak, és esetenként teljesen felismerhetetlenné váltak. Ilyen körülmények között egyre sürgetőbbé vált a temetés kérdése is, és rengeteg embert úgy helyeztek végső nyugalomra, hogy kilétük nem tisztázódott. A Princess Alice tragédiáját követően a Temzét felügyelő vízi rendőrség ráeszmélt, hogy az addig alkalmazott evezős csónakok használata már egyáltalán nem hatékony. Ezért a 19. század végétől kezdve fokozatosan áttértek a gőzösök rendszeresítésére. A balesetet ügyében indult nyomozás szerint az ütközés mindkét hajó mulasztásából történt. Az áldozatok végső számát 630 körülire becsülték.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.