A francia király, aki semmit sem tanult és semmit sem felejtett

XVIII. Lajos francia király uralkodói díszben

Kétszáz éve, 1824. szeptember 16-án halt meg XVIII. Lajos. Az utolsó előtti Bourbon francia királyt csak úgy emlegetik, mint „aki semmit sem tanult és semmit sem felejtett”.

Louis-Stanislas-Xavier, Provence grófja 1755. november 17-én született a versailles-i királyi palotában, XV. Lajos fia, Lajos Ferdinánd dauphin és Mária Jozefa szász hercegnő második felnőttkort megért fiaként. A későbbi francia király gondos és konzervatív nevelésben részesült, bár ő maga inkább Voltaire és az enciklopédisták írásait olvasgatta szívesen. Helyzete az udvarban fölöttébb kényes volt, hiszen mind értelmi képességek, mint ambíciók terén felülmúlta bátyját, akit 1774-ben XVI. Lajos néven királlyá koronáztak. 

XVIII. Lajos francia király uralkodói díszben
Fotó: Wikimedia Commons/Robert Lefèvre 

A „Monsieur” (ahogy a király legidősebb testvérét emlegették) 1771-ben feleségül vette Mária Jozefina szárd-piemonti hercegnőt, de gyermeke nem született. Nem úgy bátyjának, aki évekig hanyagolta a világszép Marie Antoinette-et, ám egy férfiúi fogyatékosságát orvosló kisebb műtét után két fiúgyermekkel örvendeztette meg alattvalóit. Az örökösödési listán harmadik helyre szorult Provence grófja így időlegesen felhagyott a népszerűség hajhászásával és az intrikával, inkább az irodalomnak és a szórakozásnak szentelte magát.

 

A francia király csak később vette fel a XVIII. Lajos nevet

A forradalom kirobbanásához vezető események során mérsékelt ellenzéki szerepet játszott, 1789-ben a Bastille bevétele után sem menekült külföldre. Két évig maradt Párizsban, valószínűleg abban reménykedve, hogy a maga javára fordíthatja a helyzetet. Az események radikalizálódása azonban egyre jobban megrémítette, és 1791 júniusában bátyja sikertelen szökési kísérletével egy időben ő is elmenekült. Eleinte Brüsszelben élt, majd a forradalmi hadsereg közeledésére Koblenzbe, a Pfalzi Választófejedelemségbe költözött. 

Ott a rokonszenvező monarchiák, főleg Nagy Katalin orosz cárnő erkölcsi és anyagi támogatásának köszönhetően szinte királyi udvartartást vitt, követeket nevezett ki, proklamációkat tett közzé. 

XVI. Lajos 1793-as kivégzése után unokatestvére, a soha meg nem koronázott kis „XVII. Lajos” régensének nyilvánította magát, majd a fogva tartott gyermek halála után, 1795-ben felvette a XVIII. Lajos nevet.

XVIII. Lajos király íróasztalánál
Fotó: Wikimedia Commons/Benjamin Gavaudo 

Élete a következő két évtizedben folyamatos utazás, tárgyalás, szervezkedés volt, de az áhított trón Napóleon feltűnése után még messzebbre került tőle. Anyagi forrásai elapadtak, de nem volt hajlandó elfogadni a lemondása fejében felkínált kegydíjakat. Egy ideig Itáliában élt, miután innen Napóleon nyomására kiutasították, átmenetileg Oroszország, majd Anglia adott számára otthont.

Napja a császár első lemondása után, 1814-ben virradt fel: a koalíció csapataival és a rendszereken átívelő diplomata, Talleyrand támogatásával ő is bevonult Párizsba, ahol a szenátus uralkodónak nyilvánította. 

A majdnem hatvanéves, a viszontagságoktól megviselt, elhízott és köszvénytől gyötört király engedett elveiből és 1814. június 4-én alkotmányt adott a végeérhetetlen háborúkba ugyancsak belefáradt népének. 

Az Alapokmány (Charte Constitutionelle):

• alkotmányos monarchiát, 
• kétkamarás parlamentet, 
• közteherviselést, 
• vallásszabadságot, 
• a korábbinál nagyobb személyes és szólásszabadságot biztosított. 

A végrehajtó hatalom az uralkodó kezébe került, aki törvényeket is kezdeményezhetett, a választójogot cenzushoz kötötték, teljes körű amnesztiát rendeltek el, érvényben maradt a napóleoni törvénykönyv, a császári nemesség megőrizhette címeit. A magát reakciós emigránsokkal körülvevő Lajost azonban néhány – inkább csak szimbolikus – kísérlete a forradalom eredményeinek visszafordítására gyorsan népszerűtlenné tette.

A testület a király számára kezelhetetlennek bizonyult

1815 márciusában az Elba szigetéről visszatérő Napóleon elől menekülnie kellett, csak a száz nap múltán térhetett vissza „a szövetségesek poggyászkocsijain”, és ezután már háborítatlanul uralkodott. Kezdetben – a dinasztia és a monarchia fennmaradása érdekében – ismét mérsékelt irányvonalat vitt. 1816-ban az előző évben megválasztott, lojalista többségű parlamentet feloszlatták, és jóval liberálisabbat választottak helyette, ám a testület a király számára kezelhetetlennek bizonyult. 1820-ban meggyilkolták Lajos ultrareakciós testvérének ultrareakciós fiát, és ismét a szélsőségesek befolyása erősödött. 

Az öreg, beteges, napjait tolószékben élő uralkodó kezéből ekkor már kicsúszott a vezetés, amely testvére és a szélsőségesen monarchista kormányfő, Villele herceg kezébe került.

XVIII. Lajos népe teljes közönyétől kisérve, de a népes királyi családdal körülvéve 1824. szeptember 16-án halt meg, sírja a francia királyok temetkezési helyén, a Saint-Denis székesegyházban található. 

XVIII. Lajos király François Gérard francia festő 1814 körüli portréján

Ő volt az utolsó francia király, aki haláláig uralkodott, a trónon – mivel fia nem született – öccse, X. Károly követte. Ez volt egyben a 19. századi francia történelemben az egyetlen teljesen szabályos és békés hatalomváltás. Napóleon megbukott, X. Károlyt, Lajos Fülöpöt és III. Napóleont forradalom űzte el, az 1848 és 1852 között létező Második Köztársaság államcsínnyel végződött, az 1870-ben kikiáltott Harmadik Köztársaság elnökei közül elsőként csak 1906-ban Émile Loubet tudta kitölteni mandátumát.

 

(Nemzeti Archívum Sajtóarchívum)