Bár nincs konkrét bizonyíték arra, hogy ezt a hangszert valaha is megépítették volna, már maga a groteszk koncepció is kérdéseket vet fel a művészet, a kegyetlenség és a terápia határairól. A macskaorgona használatáról szóló, legkorábbi említések Athanasius Kircher írásaiból származnak: a jezsuita tudós 1650-ben megjelent Musurgia Universalis című könyvében írt a használatáról.
Kircher szerint a macskaorgonát egy „melankolikus herceg lelkének felvidítására találták ki”, amelyhez a különböző korú és nemű macskákat a nyávogásuk hangmagassága alapján választották ki. A farkukat a billentyűzet billentyűi alá feszítették, ahol éles hegyű kalapácsok ütötték őket, hogy megszólaltassák őket. Az eredmény a macskanyivákolás diszharmonikus szimfóniája, amelynek célja kettős:
Kircher beszámolója nem egyedi. Később más forrásokból is megjelentek hasonló történetek. Jean-Baptiste Weckerlin francia zeneszerző például Musiciana című művében részletesen beszámol egy felvonulásról, amelynek II. Fülöp spanyol király, korának leghatalmasabb uralkodója volt a szemtanúja 1549-ben. Állítólag egy olyan szekeret látott, amelyen egy orgonán játszó medvét szállítottak, ahol a sípok helyett macskákat használt.
Amikor egy billentyűt megnyomtak, azzal a macska farkát meghúzták, ami a zenei hang helyett egy „siralmas nyávogást” eredményezett, amitől „még az egerek is táncra perdültek”.
A macskaorgona ötlete azonban nem csupán egy hátborzongató tréfát, hanem a mentális betegségek javasolt gyógymódját is jelentette. A „pszichiátria” kifejezést Johann Christian Reil német orvos alkotta meg, aki úgy vélte, hogy „a macskaorgona sokkoló hangjai visszazökkenthetik a betegek figyelmét a valóságba”. Meggyőződése abban az elméletben gyökerezett, hogy a szélsőséges ingerek felébreszthetik az érzékeket. Reil azonban soha nem használt ilyen szerkezetet, és ötletét is csak hipotetikus megoldásként mutatta be.
A macskaorgona a művészet, az orvostudomány és az állatkínzás különös metszéspontját jelenti. Bár az egész dolog megdöbbentően hangzik, ez a furcsa hangszer érdekes bepillantást enged az állatokkal és a mentális egészséggel kapcsolatos múltbeli hozzáállásba. A kutyaviadalok, a kakasviadalok és a medvecsalogatás a középkor végén és azon túl is elterjedt gyakorlat volt Európa-szerte. Ebben a kontextusban a házimacskák ilyen módon történő bántalmazását a korabeli emberek többsége valószínűleg nem tartotta különösebben kegyetlennek
– mutattak rá a szakemberek a ZME Science online tudományos portálnak.
Furcsa módon az állatok hangszerként való felhasználása nem korlátozódott a macskaorgonára. A történelmi szövegek írnak az úgynevezett „Piganinó”-ról is, egy olyan hangszerről, amely a 15. századi Franciaországból származik és ahol a disznók adtak ki visító hangokat.
Ezek az eszközök – akár valóságosak, akár kitalálták őket (nincs kézzelfogható bizonyíték arra, hogy valaha is megépítették volna őket) – a groteszk és a kísérletezés iránti vonzalmat tükrözik, és egy olyan korszakról árulkodnak, amikor a művészet, a tudomány és a kegyetlenség közötti határok gyakran elmosódtak.