Az utolsó olasz király távol tartotta magát a politikától

Az utolsó olasz király, II. Umbertó, III. Viktor Emánuel lemondása után, 1946. május 9-étől Olaszország utolsó királya

Százhúsz éve, 1904. szeptember 15-én született II. Umberto. Az utolsó olasz király csupán harmincnégy napig uralkodott.

Jóllehet III. Viktor Emánuel egyetlen fia, születésétől fogva trónörökös volt, csak katonai nevelést kapott, a dinasztikus hagyományok szerint az uralkodóknak trónra kerülésük után kellett beletanulniuk a politikába. Az utolsó olasz király rendkívüli szigorban nőtt fel, apja előtt még családi körben is térdre kellett borulnia és kezet kellett csókolnia. Umberto azt sem tudta megbocsátani, hogy apja 1915-ben, miután a parlament akaratát semmibe véve lépett be az első világháborúba, népszerűségének növelése érdekében felajánlotta, hogy tízéves fia helyett annak unokaöccsét teszi meg trónörökösnek.

Az utolsó olasz király, II. Umbertó, III. Viktor Emánuel lemondása után, 1946. május 9-étől Olaszország utolsó királya
Fotó: Wikimedia Commons/Ernesto Burzagli

Mussolini 1922-es kormányra kerülése után hatalmi harc kezdődött az új miniszterelnök és a király között, amelyből a Duce került ki győztesen. Mussolini elérte, hogy a király esetleges halála után a fasiszta Nagytanács nevezhesse ki az új államfőt és többször utalt rá, hogy az apja által alkalmatlannak tartott Umbertót látná szívesen a trónon. 

Az olasz hadsereg címzetes parancsnokává kinevezett herceg 1924-ben Mussolini megbízásából az új, fasiszta államot népszerűsítette a dél-amerikai olasz diaszpóra körében. 

1929-ben Brüsszelben egy antifasiszta aktivista merényletet kísérelt meg ellene, a tettes nagy visszahangot kapott perében azzal védekezett, hogy cselekedete a fasiszta állam és nem a trónörökös személye ellen irányult. A merénylőt végül mindössze öt év börtönre ítélték és Umberto közbenjárására két és fél év után kegyelmet kapott.

 

Az utolsó olasz király kevés ideig uralkodott

A politikától tudatosan távol tartotta magát, ritka megnyilvánulásainak egyikeként 1935-ben támogatta az Etiópia elleni háborút, sőt részt is akart venni abban, de apja ezt megtiltotta. Umberto ebben is engedelmeskedett, de bizalmasainak bevallotta, nehezen tűri a mindennapi, gyakran nyilvános megaláztatásokat, viszonya apjával még ridegebbé vált.

A trónörökös vegyes érzelmeket táplált a Duce iránt, sokáig tisztelte vezetői képességeit, de hatalomgyakorlásának módját a kezdetektől megvetette.

 Idővel egyre bizalmatlanabbul szemlélte politikáját, ellenezte a náci Németországgal kötött szövetséget. Amikor Olaszország 1940-ben belépett a második világháborúba, Umberto sikertelenül próbálta rábeszélni apját, hogy vétózza meg a franciáknak és briteknek küldött hadüzenetet, sőt a király őt tette meg a Franciaország elleni támadás vezetőjének. Az offenzíva csak azért nem fulladt teljes kudarcba, mert a németek időközben fegyverszünetre kényszerítették a franciákat. 

A Szovjetunió megtámadása után ismét katonai szolgálatra jelentkező Umbertónak ezúttal Mussolini mondott nemet, de mintegy kárpótlásul 1942 októberében marsalli rangot kapott.

Az el-alameini és sztálingrádi csatában elszenvedett vereségek a háború ellen fordították, a kiugrás megszervezésén kezdett fáradozni. Felesége, egy belga hercegnő a Vatikánon keresztül felvette a kapcsolatot az Egyesült Államokkal, de III. Viktor Emánuel leállíttatta a tárgyalásokat - állítólag csak azért, mert azokban egy nő játszott szerepet, és száműzte menyét az udvarból. 

Az olasz herceg és hercegné 1930-ban
Fotó: Bundesarchiv / Bundesarchiv

A király végül 1943 júliusában menesztette Mussolinit, és az új kormányban akadtak, akik úgy vélték: 

• az uralkodónak is le kellene mondania, mert 
• személye akadályozza a tárgyalásokat a Szicíliát már elfoglaló szövetségesekkel. 

Ő ezt ismét elutasította, mondván, hogy fia alkalmatlan az uralkodásra. A németek szeptemberben megszállták Észak- és Közép-Olaszországot, a királyi család a már felszabadított délre menekült - Umberto ekkor kritizálta először nyilvánosan apját, aki nem adott parancsot az ellenállásra a hadseregnek. Őt viszont a Mussolini vezette fasiszta bábállam sajtója pocskondiázta, többek között homoszexualitással vádolták.

 

Az utolsó olasz király Portugáliában telepedett le

A rendkívül népszerűtlen III. Viktor Emánuel 1944 júniusában a felszabadított Rómába visszatérve hatalmát fiának adta át, de a királyi címet megtartotta. A régenssé kinevezett Umberto nem keltett jó benyomást: volt fasiszta tanácsadókkal vette körbe magát, felvetette a cenzúra bevezetését, ragaszkodott a gyarmatok megtartásához.

 Nemsokára már a monarchisták is azt hangoztatták, hogy a királyság intézményének megőrzése érdekében neki is le kellene mondania hétéves fia javára.

 A legnagyobb hibát azzal követte el, hogy a The Times-nek nyilatkozva azt állította: a királyi családot semmilyen felelősség nem terheli, mert Mussolinit és rendszerét az egész ország támogatta, így apja nem fordulhatott szembe a népakarattal. A hatalmas felháborodást keltő interjú megpecsételte saját és királysága sorsát. 

II. Umbertó, Piemont hercegeként Chilében 1924-ben
Fotó: Wikimedia Commons/ Los Sports

Egyre erősebbek lettek a köztársaságpárti hangok, és Umberto 1946 márciusában kénytelen volt népszavazást kiírni Olaszország államformájáról.

A voksolás előtt egy hónappal, május 9-én III. Viktor Emánuel – belátva, hogy a monarchia léte került veszélybe ­– hivatalosan is lemondott Umberto javára, apa és fia hidegen és kimérten búcsúzott el örökre. A voksoláson – hiába figyelmeztetett a katolikus egyház, hogy aki a köztársaságra szavaz, a kommunizmusra szavaz - 90 százalékos részvétel mellett 54 százalék támogatta a monarchia eltörlését. II. Umberto, aki nem is titkoltan ellenkező eredményt várt, alig harmincnégy napos uralkodás után, 1946. június 12-én lemondott és másnap elhagyta az országot. 

Apja kárörvendően jegyezte meg: erre számított, hiszen mindig is hagnoztatta, hogy fia alkalmatlan az uralkodásra, hozzátéve: ha ő marad a trónon, marad a régi államforma is.

Az utolsó olasz király Portugáliában telepedett le, hazájába nem térhetett vissza, mert az olasz alkotmány 2002-ig tiltotta a királyi család tagjainak beutazását. II. Umberto 1983. március 18-án halt meg Svájcban; a Savoyai-ház ősi temetkezőhelyén, a franciaországi Hautecombe apátságban tartott temetésén az olasz kormány nem képviseltette magát.

 

(Nemzeti Archívum Sajtóarchívum)