Elemi erővel tört fel az ország szabadságvágya 1956. október 23-án

Tüntetők a Bem József téren, 1956. október 23-án

Fotó: Fortepan / Faragó György

Az 1956 októberében történtek mindenki számára ismertek: a forradalom és szabadságharc két hétre diadalmaskodott, ám az ellenséges túlerő alatt rövidesen összeroppant. Hogy történhetett-e volna másként, máig heves viták tárgyát képezi. A katonai és geopolitikai összefüggéseken túl azonban nem árt figyelnünk a hétköznapi emberek tapasztalataira is. A forradalom napjai ugyanis bennük olyan, élethosszig tartó nyomot hagytak, amelyet a diktatúra évtizedei sem tudtak kitörölni.

Tüntetők gyülekeztek a budapesti Petőfi-szobornál 1956. október 23-án. A felháborodott tömeg kivágta a nemzeti zászlókból a szovjet mintára rákerült címert, és a szovjet csapatok kivonásán túl Rákosi Mátyás és Gergő Ernő távozását is követelték. A jogos és indokolt düh azonban különös örömmel is elegyedett. A forradalmi eufória tapasztalata mindenekelőtt a közös együttlétből, a szabad beszéd és a szabaddá vált gyülekezés élményéből fakadt.

Mintha karácsony lenne

Az akkoriban még csak hatéves kislány, Kállay Patrícia visszaemlékezése szerint olyan volt, mintha karácsony lenne: „Ki lehetett menni az utcára, és ott mindenki valami euforikus hangulatban volt. Teljesen idegen emberek borultak egymás nyakába, ölelkeztek össze. Borzasztó nagy boldogságot éreztem, hogy valami olyasmi történt, aminek most mindenki örül.”

Fáklyás tüntetés október 23-án este a Parlament előtt
Fotó: Fortepan / Album023

A felszabadult hangulat egyik következménye az volt, hogy Budapest utcáit ellepték az amatőr és profi fotósok, újságírók, haditudósítók. „Éreztem, tudtam, hogy nagy fordulat történt, s nem maradhatok a lakásban tovább. Ki kell mennem az utcára […] attól kezdve jártam a várost november 4-ig. Mihelyt el tudtam menni az albérletembe, elhoztam a fényképezőgépemet. […] Nem az a fontos, hogy szép, jó, de meg kell örökíteni, mert ezek olyan napok, hogy soha többé nem ismétlődnek. S aki ott van, az élje végig.”

A kommunista hatalom eltökéltségét mutatta, hogy már a békés demonstrációkra is rendkívül ellenségesen reagált. 

Az erőszak eszkalálódása sem váratott sokáig magára. A félelmek nem voltak indokolatlanok. Miután a Magyar Rádiónál eldördültek az ÁVO-sok fegyverei, már nem lehetett visszafordulni a szabadságharc útján.

Váratlan helytállás

Magára a forradalomra alig számított korábban valaki. A szabadságharc oldalára álló honvéd hadnagy így idézte fel az 56-os eseményeket megelőző várakozásokat, pontosabban azok hiányát: „Valami rémlik, hogy olvastunk a Petőfi-körről, meg ilyesmiről, de a tisztikar többsége ezt komolytalannak tartotta. Annyira erős volt az a rendszer, és annyira kegyetlen! Mi tudtunk a kegyetlenségről is, az ÁVO tevékenységéről, ugye közvetlen kapcsolatban voltunk az elhárító tisztekkel, és ezek sok mindent elmondtak. Éppen azért mondták el, hogy féljünk. […] Olyan erős volt az a rendszer, azon csodálkozom, hogy fel mertek lázadni ellene! Forradalom… el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmibe keveredek”.

A forradalmárok által ledöntött gyűlölt Sztálin-szobor maradványai
Fotó: Fortepan / Vozárik Edit

Szigetvári István ipari tanuló, aki a Tűzoltó utcai csoport tagja lett, eleinte nem is értette, mi történik. Azt hitte, valamilyen hivatalos ünnep zajlik: erre valószínűleg a felvonulások békés, méltóságteljes hangulata utalhatott a szemlélő számára. „Mentünk hazafelé a villamoson, amikor a Körúton nagy tömeggel találkoztunk szembe, a Rákóczi út és a Nyugati közötti részen. 

Nem volt kiabálás, üvöltözés, csendben ment a felvonulás. 

A villamosról láttuk, hogy transzparenseket visznek, de senki sem éljenezte a pártot. Nem is igen értettem, mert nem volt semmilyen ünnep, ami a felvonulást indokolttá tette volna. Hazamentünk a kollégiumba, és egész este pingpongoztunk” – nyilatkozta.

Orvosok és alkalmi szabadságharcosok 

Nem csak azok döntöttek úgy, hogy kiállnak a magyar szabadság ügye mellett, akik fegyvert tudtak ragadni A Honvédkórház orvosai és ápolói is a harcok résztvevőinek segítségére siettek. „A genfi szellem – írta a parancsnok – arra kötelezte kórházunkat, hogy ne csak a kórházi kezelésre szoruló sebesülteket szállítsuk el, hanem elsősegélyanyagban (kötszer, gyógyszer, injectio) is segítséget nyújtsunk a működő segélyhelyeknek” – jelentette az intézmény parancsnoka.

Tüntető egyetemisták a Műegyetemnél október 23-a délután
Fotó: Fortepan / Horváth János és családja 

Akadtak persze olyanok is, akik „alkalmi forradalmárként” indultak, később mégis megemlékezésre méltó hőssé váltak.

 „Késő délután jöttek a haverjaim, és hozták a hírt, hogy bent a városban lövöldöznek. Hagyjatok már, ne hülyéskedjetek! De bizony, lőnek. Na, később már hallottam, hogy a mentőautók szirénáznak, de nem gondoltam semmire. A szürkületben úgy tűnt, mintha villámlana a városban. Aztán mondták a haverok, hogy menjünk be. Dehogy megyek, nem akarom agyonlövetni magam. Aztán csak elindultunk” – emlékezett vissza Kabelács Pál, a Tompa utcai csoport későbbi meghatározó alakja.

Forradalmi slágerek

A Rákosi-korszak diktatúrájában és a későbbi kádári megtorlás közepette a Nyugattal való összeköttetés rendkívül megnehezült: rémhíreken és később hamisnak bizonyuló ígéreteken kívül valódi tudáshoz nemigen lehetett jutni. Fokozottan igaz volt ez 1956 októberére. Ám kevesen tudják, hogy a forradalom két slágerének alapját – az információáramlás nehézségeinek dacára – két amerikai dal adta. Alfred Hitchcock Egy ember, aki túl sokat tudott című filmjében Doris Day énekelte a magyarul Ahogy lesz, úgy lesz című dalt. A bizonytalan jövő iránti félelem adja ennek a slágernek a különlegességét, amely Magyarországon G. Dénes György, azaz Zsüti átiratában vált ismertté.

Kilőtt szovjet T-54-es harckocsi az Üllői úton
Fotó: Fortepan / Papp Dezső

A forradalom és szabadságharc alatt és után Magyarországról politikai menekültek hulláma indult. 

A bécsi és belgrádi belügyminiszteri jelentések szerint 1957. április 6-ig 174 704 magyar érkezett Ausztria, míg május 26-ig 19 181 fő Jugoszlávia területére. A másik forradalmi sláger az emigránsok – közel kétszázezer ember – fájdalmát énekli meg. Az amerikai slágerlistákat 1956-ban hetekig vezette Dean Martin dala, a Memories are Made of This. A magyarul Honvágydalként ismertté vált szerzemény Borosos Ida előadásában lett közkedvelt: „Oly távol, messze van hazám, /Csak még, még egyszer láthatnám”.

Az 1956. október 23-i budapesti események a magyar nép elégedetlenségének spontán és erőteljes kifejeződései voltak a kommunista elnyomás ellen. A tüntetések során a résztvevők közös cél érdekében léptek fel, a szabadság és a függetlenség visszaszerzésére.

Páncéltörő ágyú a Futó utcai kereszteződésnél
Fotó: Fortepan / Papp Dezső

A tömegek eufóriáját a szabadság pillanatnyi megtapasztalása táplálta, de a helyzet gyorsan eszkalálódott, amikor világossá vált, hogy a kommunista rezsim nem hajlandó engedni. Az események rávilágítottak a magyar társadalom bátorságára, amely, bár nem készült fel a forradalomra, mégis megpróbálta megdönteni a megrendíthetetlennek tűnő kommunista rendszert. A szabadságért való harc hazánk történelmének egyik meghatározó pillanata lett. Ezen túl pedig a benne részt vevő egyének emlékezetének kulcsfontosságú eseményévé.

További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.