A Szent Korona környezetében tilos a fotózás. Amikor ide érkeztünk, éppen egy amerikai turistacsoport csodálta a koronát. Fotós kollégám, Szabó Gábor elkezdte a munkát. Vigyáztunk, hogy senkit se zavarjunk. Egyszer csak egy idősebb nő - tán Texasból - hangosan kiáltozni kezdett, és a kollégám felé lépett. Mutogatott, hogy itt nem lehet fényképezni, s ha Szabónak szabad, akkor neki miért nem? Megpróbáltuk elmagyarázni, hogy újságírók vagyunk és dolgozunk.
Nem hiszem el, nem hiszem el"
- méltatlankodott. Szerencsére a csoport tagjai éppen elindultak, így neki is mennie kellett. Kifelé menet egyik útitársának magyarázta a rajta megesett hallatlan sérelmet. Remélem, mostanra megnyugodott.
A Parlamentnek ezen az erkélyén ritkán állnak turisták.
Sőt egyáltalán nem állnak.
A ház sajtóirodájának kedves munkatársa azonban azt javasolta, nézzünk ki az erkélyre. Előttünk a Duna és Buda, alattunk több tucat turista, akik mind arrafelé fókuszálnak, ahonnan mi lefelé tekintünk. S ekkor látjuk meg a főváros folyóján a Parlament egyik tornyának árnyékát. Innentől nincs vita közöttünk, szép ez a momentum. Van annyira szép, mint a Steindl Imre által tervezett remek épület.
Mindig csodáltam azokat az embereket, akik nyaranta a Margitsziget kövein süttetik magukat. Egyszer meg is kérdeztem egy lánytól, mi a jó ebben?
Az, hogy ingyenes, és kevesen vagyunk itt, voltaképpen nem zavar senki. Bátran levehetem a fürdőruhafelsőt, szépen barnulok"
- jött a válasz. Mikor azt mondtam, hogy percenként egy teljes villamos bámulja, hosszan elgondolkodott, majd gyorsan elbúcsúzott tőlem, s elszaladt. Bár a nyár most is tombolt, mi csak idáig merészkedtünk. Így be kellett érnünk két erős ember fekvőtámaszaival.
Az elmúlt időszakban gyakran megfordultam a bazilikában. Mozart, Beethoven vagy éppen Haydn műveit hallgattam odabent. A koncertek előtt ezt az idős embert mindig ott láttam a kapuban.
Szigorú tekintetű, akkurátus ember.
Olyan, akinek mindene lehet a rend, a fegyelem és a pedantéria. Mikor ezen a reggelen odaértünk az épülethez, éppen lefelé ment a lépcsőn. Kezében vastag kulcskarika, előtte egy fiatalember, aki őt várta. A sarokban a lépcsőn napernyős japán lányok csicseregtek, pár pillanattal később pedig a rácsok teljesen megnyíltak, jöhetett a tömeg. A bácsi lassan visszatért szent házába. Új nap kezdődött...
Gyermekkoromban több mint fél évtizedet a Várban laktam. Akkor még autóval is be lehetett hajtani, az öreg Ikarusz-buszok meg lazán forgolódtak a Dísz téren. Mára sok minden megváltozott. Ami nem, az ezen a képen van.
A budai Vár a magyar főváros talán első számú turistanevezetessége.
A sok szép látnivaló közül is kiemelkedő a Mátyás-templom. Ezek az emberek oda tartanak. Eszembe jutott, hogy amikor megkaptam életem első fényképezőgépét, magam is csináltam egy ugyanilyen fotót. Csak sajnos nem találom. Ezért kell beérniük ezzel. De higgyék el, az 1979-es fotó pontosan ugyanezt ábrázolta.
A budapesti autósok által nagyon nem szeretett Clark Ádám tér, ahol mindig a másik autósnak van előnye, ahol a gyalogosok lassan poroszkálnak át a zebrán, ahol ideges japán turisták keresik autóbuszaikat, s ahol egyszer majd beépül az a csúnya foghíjtelek. Addig is fehér helyett sárga a zebra, a szemközti ház körfolyosóján pedig kevés a nyugalom.
Amúgy ez a főváros tán legbiztonságosabb helye.
Két hatalmas oroszlán vigyázza.
A három hölgy még arra is odafigyelt, hogy a kalapjaik színe elüssön a másiktól. Megfordultak, és egy arra járó férfit kértek meg a nevezetes fotó elkészítésére.
Így adtak randevút a Szabadság-szobornak a Gellért-hegyen.
Két évvel ezelőtt, egy jéghideg januári hajnalon jártam itt. Teljesen egyedül voltam, napfelkeltét jöttem fotózni. A laposan elterülő Pest határában reggel negyed nyolc után bukkan fel a narancsos napkorong. Ha nem felejtik, s visszajönnek, nagyon szép lesz a kép. S garantálom, senki sem zavarja majd önöket.
Vallomással tartozom: sosem jártam még az Operában. Pedig az általános iskolában nekem is kellett vennem kötelező operabérletet, amely az Erkel Színházba szólt. Az első kötelező darab egy Wagner-mű volt a maga négyórás hosszúságával.
Tizenévesen nem annyira élveztük.
De lassan felnövök, és érett leszek arra, hogy meghallgassak egy művet az Operában.
Nemsokára begördül az első turistabusz. Aztán a következő, a következő és a következő. Addigra a kovácsoltvas tövében ülő három nő is kipakolja portékáit.
Százért a levendula, a paprika, a miegymás"
- rikoltozzák. Majd jönnek a gördeszkások, a bicajosok, a gyalogosok, a magyarok, az angolok, a kínaiak és az amerikaiak. Nemzetek fiai-lányai válnak eggyé a főváros legnagyobb olvasztótégelyében, a Hősök terén.
Az az ember ott, a földalatti kijárata mellett... Szinte észre sem venni, úgy olvad bele a környezetbe. Ott volt, amikor megérkeztünk. Ott állt, amikor távoztunk. Nem koldult, nem kéregetett, nem szólt, csak állt, és nézett a Széchenyi gyógyfürdő felé. Bámulta az embereket, a fiatal lányokat, a parkot rendező csőszöket, a kertészeket, a szemeteszsákokat. Amikor fotós kollégámmal ezt a különleges sétát befejeztük, a fényképész kerékpárra, az író földalattira szállt. Ekkor haladtam el az öregúr mellett.
Viszontlátásra!"
- mondtam neki. Meglepődött. Ujjával a kalapja felé bökött, és biccentett egyet. Szerintem ma reggel is ott áll. Nem hiszik? Járjanak utána.