Romjaiban is szépséges a zaklatott sorsú Tátika-vár

A Balatont körülvevő dombok és hegyek ősidők óta természetes védelmet nyújtottak az itt élőknek. Ennek bizonyítékaival találkozhatunk, amennyiben a környék hegyein járunk. Több hegytetőn találkozhatunk a védelmet szolgáló építményekkel. Az erődítmények különböző korokból származnak, mára erősen eltérő állapotúak, vannak teljesen jó állapotban fennmaradtak és több romos is akad közöttük. Az utóbbi kategóriába tartozik a környék egyik legrégebbi építésű erődítménye a Tátika vár.

A várat Tapolcától nyugatra, Zalaszántó külterületén, egy 413 méter magas csúcson találjuk. A várost is érintő országúton haladva a település szélétől nem messze érjük el a Hidegkutat, ahonnan indul a várhoz vezető ösvény. Az út folyamatosan emelkedik, nem könnyű terep, de megéri a fáradozás, hiszen a hegytetőről pazar kilátásban lehet részünk.

Már a felfelé vezető út is tartogat látnivalókat, hiszen utunk gyönyörű erdőn halad keresztül. A szép ős bükkös természetvédelmi terület. Sokáig nem is látjuk célunkat, csak az utolsó métereken bukkan elő hirtelen a várrom. A vár oldalából megcsodálhatjuk a Zalaszántói-medencét, a Keszthelyi-hegység hegyeit, az alig tíz kilométerre fekvő Rezi vár romját és akár a Balatont is. A várból igen kevés maradt fen napjainkra. Néhány fal, beomlott pincék és a legtöbbet mutató északi fal tekinthető meg.

Az északi fal keleti részén állt a vastag falú öregtorony. A vár egykoron szabálytalan alaprajzú belső toronnyal ellátott vár volt, mely épülése során megfelelt a kor követelményeinek. A várromnál végzett régészeti feltárások, illetve korabeli írásos emlékek alapján következtethetünk a vár történetére. A vár nevét a legrégebbi ismert tulajdonosáról, a Tátikákról kapta. A XIII. században a Tátika nemzetség uradalma alá tartozott a környék és a tatárjárás után épült vár is. 1248-ban azonban IV. Béla elkobozta a tulajdonosoktól, mert a nemzetség tagjai a tatárjárás utáni nehéz időkben feldúltak egy a veszprémi püspökség tulajdonába tartozó települést.

Az akkori megélhetési bűnözés kárpótlásaként a vár a püspökség tulajdonába került. A püspökség a régi vár helyett egy nagyobb és erősebb várat épített a hegycsúcson. E vár romjait láthatjuk ma a hegytetőn. A vár további története igen kalandos, számos ura, tulajdonosa volt. Az egyházi tulajdonlás után magánkézbe került, a Lackfiak uralkodtak itt. A család azonban tevékeny részese volt a Zsigmond király elleni lázadásnak, melynek lefejezés és elkobzás lett az eredménye.

Az elkobzott vár sokáig királyi bírtok maradt, végül a Gersei Pethő család tulajdonába került. A XVI. században a vár jelentéktelen magánvárnak számított. Mivel a kornak megfelelő fejlesztéseket nem végezték el tulajdonosaik, hadászati szerepe minimális volt, és emiatt a török időkben sem tudott végvári feladatokat ellátni. A hanyatlását is a törököknek "köszönheti". 1589-ben egy a környéken portyázó török csapat feldúlta és felgyújtotta. Ettől kezdve már csak, mint várrom emlékeznek meg róla. A tulajdonos családnak nem volt anyagi forrása a vár újjáépítésére, így arra nem is került sor. A teljes vég 1713-ban következett be, amikor egy császári hadművelet során ismét felgyújtották.

A zaklatott múltú várrom sorsa csak az utóbbi években fordult jobbra. A környékbeliek támogatásával megkezdődött a vár régészeti feltárása és helyreállítása. Hogy a helyreállítás milyen szintű lesz, még nem tisztázott, de a környék turisztikai szerepét tovább erősíthetné egy jobb állapotban lévő emlékmű.