Az utolsó öt méter halálközeli élmény volt

"Voltak helyek, ahol csak fenéken lehetett araszolgatni, részben azért, mert csúszásveszélyes volt, másrészt, mert néhol mozogtak a sziklák. Egyet el is kellett takarítanunk az útból. Százezer évig ott volt, most gyorsan arrébb toltuk három métert, hogy ne essen rá senkire"- két kollégánk extrém barlangtúrán járt Balatonedericsen, ahol a cseppkőtermek látványához hol egy meredek falon, hol egy szülőcsatornán kellett átküzdeni magukat, miközben megtapasztalták az abszolút sötétséget, és néhány méteren a halálközeli élményt. 

További képekért kattintson a fotóra!

Az ország egyik legkalandosabb barlangjában, a balatonedericsi Csodabogyósban járt a Stég stábja, amely a leírás szerint egy könnyebben járható képződmény, és leginkább arra alkalmas, hogy megszerettesse az emberekkel a barlangászatot. Aztán nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a sárban, a csúszós köveken, mély hasadékok fölött küszködve azt is megtudjuk, milyen kemény sport ez valójában. Egyszerre gyönyörű és nehéz, ahol a látvány és az élmény mindenért kárpótol.

Már a sztrádán kiművelt kollégám
A nagyfaterral gyerekkoromban bejárt Pálvölgyi- és Aggteleki sétálós barlangok után, nagyobb fába vágtam a fejszémet fotós kollégámmal együtt, amikor hétvégén egy igazi csúszós-mászós barlangtúrára vállalkoztunk a balatonedericsi Csodabogyós-barlangban.

Bár az előzetes információk alapján nem tűnik különösebben extrémnek, később kiderült, nagyon is az. Szerencsére a fotós részlegtől Janó kolléga kísért el a túrára, aki gyakorlott barlangász, úgyhogy már az odaúton a sztrádán kiművelt a mészkő- és tektonikus barlangokból, a víznyelőkből, a kutatási eredményekből, miközben a hazai barlangkutatás történetével is nagyjából képbe kerültem.
A hátizsákunkban ott volt a bakancs, a meleg pulóver - a Csodabogyósban 10 fok körüli a hőmérséklet -, a váltópóló, a víz és tulajdonképpen minden, amire úgy gondoltuk szükség lehet.

A barlang felé vezető út is kemény volt
A barlangászok edericsi bázisán -ami mindössze egy 6 négyzetméteres kis fabódé-, Polacsek Zsolt, a túrákat szervező és kísérő csapat vezetője ellátott minket a további szükséges felszerelésekkel. Kaptunk overált, sisakot és fejlámpát. Zsolt elmondta, hogy egész évben szerveznek túrákat a barlangba és szinte minden nap telt házzal mennek a csapatok, annak ellenére, hogy gyakorlatilag minimális marketingje van a helynek.

A barlang bejáratáig egy félórás, kimondottan fárasztó túrával indult a kaland felfelé a hegyre. Az út fokozottan védett területen visz keresztül, így gyakorlatilag minden tilos, még akkor is, ha már nagyon hív a természet. Az útközben elhelyezett magyar és angol nyelvű tájékoztató táblákról az is kiderül, milyen növény az a csodabogyó, amiről 1998-ban a felfededezők a barlangot elnevezték.

A Csodabogyós-barlang az ország tízedik, a Dunántúl hatodik leghosszabb barlangja, a járatok jelenleg ismert hossza 5200 méter, mélysége 121 méter, igaz a túrák során ennek csak töredékét járják be. A Csodabogyós járatai tektonikus mozgások során jöttek létre, viszonylag jól járható hasadékfolyosók, termek és aknák találhatók benne.

Az utolsó gyógycigi után ereszkedés a mélybe
A bejáratként szolgáló aknánál már a túravezető Mészárosné Hardi Ágnes veszi át csapatunkat. Ekkor még kaptunk egy negyedórás pihenőt, aki akart, elszívta az utolsó gyógycigijét, aztán beöltözés és fejlámpa ellenőrzés. Közben megtudjuk, hogy melyek a legfontosabb szabályok a túra során, hogy figyeljünk a követési távolság betartására, a folyamatos kommunikációra, a fix sorrendre és ha úgy adódik, hogyan tudjuk segíteni társunkat.
A fotós kollégámmal együtt ketten zárjuk a sort a jobb fényképezési lehetőségek miatt, és már ereszkedünk is le a mélybe az első fémlétrán.

Ha még több fotót szeretne látni a barlangról, kattintson a képre!

Százezer évig ott volt, most arrébb toltuk
Már az első néhány méteren látszott, hogy nyugodtan elfelejthetjük a gyerekkorból megmaradt barlang-emlékeket, hiszen itt rögtön ülve és fekve csúsztunk be az első termekbe. Az extrém túra egy ideig azonos útvonalon halad a kezdőknek szánt alaptúrával, de az Elosztó nevű hely után jön a durvulás.

A következő Sípálya nevű rész például egyáltalán nem véletlenül kapta nevét, meredek, csúszós kövekkel tarkított lejtő, ahol leginkább csak fenéken célszerű araszolgatni, egyrészt, mert valóban csúszásveszélyes, másrészt, mert néhol mozognak a kisebb-nagyobb sziklák. Egyet el is kellett takarítanunk az útból. Százezer évig ott volt, most gyorsan arrébb toltuk három métert, hogy ne essen rá senkire.

Ági, a túravezetőnk minden megállónál részletes és érdekes előadást tartott a látható képződményekről, borsó- és retek-cseppkövekről, és most már azt is tudom, hogy mi a különbség a sztalaktit és a sztalagmit között (előbbi függő, utóbbi álló cseppkövet jelent). Az út következő része keményebb volt: a falba fúrt biztosítókötelek segítségével kapaszkodtunk fel az Eiffel-torony nevű részen, majd az Acheron-folyosó következett, ami még az eddigieknél is meredekebben felfelé vezető kapaszkodó, és ahol aztán egy mély hasadék fölött kellett ügyeskednünk. Itt először vállal és könyökkel kell behajolni, ezekre helyzzük a testsúlyt, majd a lábat kell belendíteni az első, falba szerelt kis lépőcsavarra és ezeken tovább menni fölfelé. Ha itt valaki oldalvást leesik, akkor annak harangoztak, de ha túljut az ember, nem kis büszkeséget érez. Persze visszafelé is erre kell jönni. A veszélyes szakasz után már tényleg látványos termek következtek: a Bársony-terem és a Vetődéses-terem telis-tele volt gyönyörű cseppkövekkel és alakzatokkal.

Aztán jött az abszolút sötétség
A túra végpontja az Ikarusz-terem. Így sz-szel, ugyanis a terem tetejéről egy akkora szikla lóg le, mint egy csuklós Ikarusz. Az ide való lejutáshoz végre hasznát vehettem, hogy a versenysúlyom alatt vagyok hat kilóval, mert így viszonylag könnyen átküzdöttem magam a beszédes nevű "szülőcsatornán". Ezen a részen 120 kilogramm fölötti túrázókat nem is visznek át.

Az Ikarusz-teremben különleges élményben volt részünk. A fejlámpákat lekapcsolva megtudhattuk, milyen is az abszolút sötétség. Gyakorlatilag nincs különbség a szem csukott és nyitott állapota között, és ha az ember közvetlenül a szeme elé teszi a kezét, akkor sem érzékel semmit.
Útunkon visszafelé aztán szintén fantasztikus cseppkőtermeket láttunk, ilyen volt a Függőkert is, ahol szinte minden képződménynek külön története és meséje volt.

További képekért kattintson a fotóra!

És megvolt a halálközeli élmény is
Aztán amikor már azt hittük, hogy viszonylag könnyedén teljesítettük a túrát, Ági előállt egy ötlettel: mi lenne, ha kipróbálnánk az Avatófalat. Az Avatófal egy, az eddigieknél is szűkebb járat, amit csak speciális lépéskombinációval lehet leküzdeni és sajnos kell hozzá nem kevés karizom is, ami meg nincs. Második próbálkozásra sikerült ugyan, de az utolsó öt méteren halálközeli élményem volt. Kínomban már sötét Rammstein-dalokat dúdoltam magamban, hátha az segít. Csak kicsit segített.
Felküzdöttem magam, de ekkorra már a térdem, a könyököm, a vállam sajgott, az akkor szerzett, testemen lévő lila foltok szerencsére már zöldülnek. Természetesen ezt a falat is meg kellett mászni visszafelé.

Becsületesen elismerem, a túra végére kikészültem. Nem is értem, hogy a csapatunk másik hölgy tagja, Erika hogy a fenébe bírta ilyen jól. A három és félórás túra végén szinte megváltás volt a bejáratnál beszűrődő fény látványa, de megcsináltuk. A hegyről levezető út sem volt könnyű séta, sajgó lábakkal, vállakkal, de az edericsi strandon bedobott lángos-sör kombó szerencsére helyre tett mindkettőnket.