Az Atacama-sivatag Chile és Peru területén, az Andok-hegység és a Csendes-óceán között fekszik. A nedvességtől nyugaton a Partmenti-hegység, míg keleten az Andok vonulatai védik. Ez a világ egyik legszárazabb, ha nem a legszárazabb régiója, ahol az átlagos csapadékmennyiség évi 3 milliméter. Sőt magasan tartja a rekordot azzal az eredményével, hogy egyes mérések szerint 40 évig egy csepp eső sem hullott a területen. Nem véletlen, hogy egy 2003-as kutatás kimutatta, az Atacama bizonyos pontjain az életnek semmi jelét sem lehet felfedezni. Ez egyedülálló jelenség a Földön, és mivel a terület felszíne nagyon hasonlít a Marséhoz, az amerikai NASA itt teszteli a Mars-szondák műszereit.
Meglepő módon mégis évszázadok óta élnek itt emberek. Elgondolkodtató, hogy a GPS kora előtt őseink hogyan vették birtokba a világ legszárazabb sivatagját, és hogyan szúrták ki 2500 méter magasan azt a kis oázist az Andok vonulatai között, ahol úgy döntöttek, hogy letelepednek. Az oázis ma Chile egyik legnépszerűbb turistaparadicsoma, San Pedro de Atacama.
Ha már ilyen különleges hely közelébe szólított a munkám, meg kellett néznem közelebbről is. Egyik hosszú hétvégén felkerekedtünk hát munkatársaimmal, és Antofagastából 5 órás buszúttal ellátogattunk San Pedróba. A szárazság valóban elképesztő volt. A levegő páratartalma fent a hegyekben annyira alacsony, hogy a torkomat fojtogatta. Folyamatosan krémmel kentem a bőröm, mert pillanatok alatt kiszáradt. Mivel nincs páratartalom, ha napon álltam, melegem volt, ha árnyékba mentem, fáztam. A helyiek a vízzel nagyon spórolnak. Hetente érkeznek a tartálykocsik, amelyekkel az ivóvizet hozzák. Nem lebecsülendő, hogy a nappalok és éjjelek között néha 40 fok a hőmérséklet-ingadozás. Nem ajánlatos éjjel eltévedni, vagy részegen megpróbálni hazajutni. Aki kint reked, rosszul jár.
Megúsztuk a turistaszezont, hiszen májusban utaztunk. Ez viszont azzal járt, hogy éjjelente mínusz 15-20 fokig süllyedt a higanyszál. Fűtés semmi, kizárólag a magunkkal hozott kabátokban és a takarókban bízhattunk. A három nap alatt több túrán vettünk részt, én mégis az utolsó napra tervezett gejzírlátogatást vártam a legjobban, ez tűnt mind közül a legérdekesebbnek.
Az izgalmasnak ígérkező kaland fokozatosan formálódott át kisebb pánikká, amikor munkatársaim egymás után mondták le a részvételüket. Az ok gyorsan kiderült: a helyi utazásszervező azzal riogatta a kalandvágyókat, hogy az úton néhányan mindig elájulnak, vagy a gyomortartalom vágyik vissza a levegőre az oxigénhiány miatt. Addig bele sem gondoltam abba, hogy 4500 méterre megyünk majd fel. A túrát tudatosan a harmadik napra tettük, mert a szervezetnek két napra van szüksége arra, hogy akklimatizálódjon az oxigénhiányhoz. Azt azonban soha nem lehet tudni, hogy egy-egy emberből mit vált ki a magasság. Volt azonban még egy dolog, ami aggasztott. A túra hajnali 4-kor kezdődött, ekkor pedig még kemény mínuszok vannak. Nálam viszont nem volt meleg ruházat. Együtt érző munkatársnőim ezért óvóan kölcsönadtak sapkákat, sálakat, kabátokat és mindent, amivel bebugyolálhattam magam.
Másnap hajnali fél 4-kor hat pulóverben, három zokniban és két sapkában, Michelin bábuként áttuszkoltam magam a kijárati ajtó keretén. Szerencsére nem láttak sokan, mert még vaksötét volt. Kétórás buszozás, egy előttünk leomló sziklafal kikerülése, pár ájult turista látványa után érkeztünk meg 4500 méter magasra a gejzírekhez. Kikászálódtunk a kisbuszból, és valóban éreztem az oxigénhiányt. Kicsit olyan volt, mintha már a harmadik pohár pezsgőn lennék túl. A mozgásomat nem tudtam kontrollálni, és picit megijedtem. Egyik kollégám elalélt, erre mindannyian gyorsan bekaptunk egy-egy kokacukorkát. Az Andokban a kokacserjét tartják minden magassági betegség gyógymódjának. Chilében ez illegális, ezért csak cukorkákat sikerült beszereznünk. Máig nem tudom, hogy valóban segített-e, vagy csak placebo volt, de az íze jó. Mindenesetre az idegenvezető utasításait betartva csak lassú tempóban mentem.
A napfelkelte előtti félhomályban, -10 fokban sétáltunk el a gejzírekig. A hegy gyomrában a forró láva felmelegíti a felette rejtőző vizeket, majd a nyomásváltozás hatására azok gőz formájában távoznak a hegy oldalából. Azért érdemes hajnalban megnézni őket, mert ekkor még oly nagy a hőmérséklet-különbség a kinti levegő és a gejzír gőze között, hogy jobban lehet látni, amikor kilövell. Bár azt mondták, hogy a mérges gázok miatt nem ajánlatos hozzájuk közel menni, annyira fáztam, hogy beálltam egy-egy kisebb gejzír elé, és melegítettem a hátam. Ezután persze a párás ruhában még jobban fáztam, de attól pár perc múlva megváltam. A nap ekkor kezdett felkelni. Megbabonázva néztem, ahogy a napsugarak csúsztak le a hegyoldalon. Megérkezett a reggel, végre egy pici meleggel.
A gejzírektől nem messze természetes termálfürdők alakultak ki a szabad ég alatt. A bátrabbak a ruháiktól megszabadulva azonnal belecsobbantak a vulkán által felmelegített, 35-40 fokos vízbe. Én elég fázós vagyok, ezért nekem nem is a megmártózás, hanem maga a levetkőzés része jelentett gondot, hiszen a melegítő napsugarak ellenére még mindig 0 fok alatt volt a hőmérséklet. Kollégáim precíz tervekkel álltak elő. Szakszerű logisztika és szervezés után a törülközőmet a lehető legközelebbi pontra helyezve, mellette ruháim összerendezve a felvétel sorrendjében. Így már bátran megváltam páradús öltözetemtől, és belevetettem magam a termálvízbe. Csodálatos volt, ahogy a lábujjaimat éreztem felolvadni.
Most, hogy már se nem fáztam, se nem szédelegtem, akár végződhetett volna így is, happy enddel az út. Levezetésként azonban még beugrottunk Mochica faluba, amely a hegyek között, gyönyörű tájon fekszik. A falut a 16. században alapították hegyi kecskepásztorok. És hol lehetne a legjobb kecskesajtos empanadát (töltött, félhold alakú tésztát) enni, ha nem itt? Ahogy a nap jött fel az égen, mi úgy váltunk egyre önfeledtebbé. Túléltük a magasságot, az oxigénhiányt, a hideget, és már a hasunk is tele volt. Kell ennél több?