A túlvilágon is jobban örülnek, ha jókedvűnek látnak

Mexikóban a halál az élet legfontosabb pillanata, a halottak napja pedig egy színpompás népünnepély a temetőben. Van, ahol reggelig buliznak a sírok között.

- Jártál már a piacon? - kérdezte egyszer tőlem Teresa néni, a szállásadóm a mexikói Toluca városában, ahol egyetemre jártam.
- Persze - válaszoltam. Imádtam a piacot, ahol a kaktusztól a guajaváig, a sült szöcskétől a különféle chiliszószokig mindent letetett kapni, ami szem-szájnak ingere.
- És a temetőben?
- Miért jártam volna? - csodálkoztam el.
- Én, amikor elutazom valahová, két helyet biztosan megnézek - mondta a bölcs öregasszony. - A piacot és a temetőt. Az elsőt azért, mert amit az ember megeszik, maga is azzá válik. A másikat meg azért, mert aki jól bánik a halottaival, az az élőkkel is jól bánik.

Teresa néni, akárcsak a mexikóiak túlnyomó többsége, meg volt győződve arról, hogy az életben két igazán lényeges dolog van: az evés és a halál. Hogy az előbbi milyen fontos része a mexikói kultúrának, arra már mindenki rácsodálkozhatott, aki akár csak egyszer is szerette volna megszámolni, hány fajta tortillaalapú étel vagy hány fajta chili létezik. És ez csak a jéghegy csúcsa: a mexikói konyha szent őrületével csak nagyon kevés nemzet főztje szállhat versenybe.

Az aztékoktól a drogbárókig

Az viszont, hogy miért olyan fontos dolog a halál, már némi magyarázatot igényel. A mexikói kultúra egyik alapvető vonása a halálhoz fűződő sajátos viszony. Ahelyett, hogy szépítgetnék, elsumákolnák, esztetizálnák azt a sajnálatos tényt, hogy előbb-utóbb mindannyiunknak meg kell halni, és a mexikóiak rengeteget foglalkoznak az elmúlással.

Színpompás oltár a halottak napja tiszteletére

Ez a rögeszme a Kolumbusz előtti időkből ered: a maja és azték piramisok is tele voltak koponyákat és csontokat ábrázoló domborművekkel, az emberáldozatokról nem is beszélve. Aztán a spanyolok legyilkolták az indiánok többségét, a túlélőket pedig keresztény hitre térítették, ami ebben az esetben a katolicizmus sötét, gyászos, spanyol formáját jelenti, amely szintén elég kiemelt helyen kezelte a halál tematikáját.

A gyarmati időszakot újabb háborúk követték, először a spanyolok elleni függetlenségi háború, aztán a francia intervenciós hadsereg elleni küzdelem, majd az 1910-es mexikói forradalom. Jelenleg pedig a drogmaffia ellen dúl a harc. Mindezek miatt a mexikói kultúrában a halál nem holmi rendkívüli, tragikus, sőt igazságtalannak érzett esemény, hanem a mindennapi élet része. Ritka, hogy egy mexikói bulvárlapnak ne legyen legalább egy lefejezett hulla a címlapján, mindenféle kikockázás nélkül, általában egy bikinis topmodell fényképétől néhány centire.

Csontvázasszonyok és a Szent Halál

A mexikói népművészetben is kiemelt jelentőséggel bír a halál ábrázolása. Két megjelenési formája van, egy kedélyes és egy félelmetes. Az első a Catrina, a vigyorgó, elegánsan öltözött, kalapos csontvázfigura, aki a legváratlanabb helyeken bukkan fel, a fagyizók cégtáblájától a Diego Rivera-festményekig. A női attribútumokkal bíró csontvázak tisztelete az azték időkre nyúlik vissza, Mictecacicuatl alvilágistennőt ábrázolták ilyen módon. Később, a XIX. században a gazdag nőként megfestett csontvázasszony vigyora arra emlékeztette a mexikóiakat: mindegy, hogy valaki gazdag vagy szegény, ugyanaz a sors vár rá.

Catrina, a vigyorgó, kalapos csontváz egy fagyizó cégtábláján

A másik különös figura a Santa Muerte (Szent Halál). Szemben a barátságos Catrinával, a Santa Muerte kaszát tart a kezében, és a hagyományos csuklyát viseli - amely viszont, Mexikóról lévén szó, nem feltétlenül fekete, hanem lehet sárga, piros, de a rózsaszínű cuccokban pompázó halál sem ritka. A Santa Muerte már kevésbé ártatlan, mint kalapos társa: ő a drogmaffia tagjainak egyik "védőszentje", a gonosz kívánságok teljesítője.

Eladó a Szent Halál a mexikóvárosi Sonora piacon

Santa Muerte-szobrocskákhoz Mexikóvárosban a Mercado de Sonora nevű hatalmas boszorkánypiacon lehet hozzájutni. Ezen a piacon mindent lehet kapni, ami a fehér vagy fekete mágiához szükséges. Békésen megfér egymás mellett a pultokon a sok angyal, karneváli maszk és szerencsehozó karkötő, de van japán integetős macska, pentagrammal díszített halálfejes Szűzanya, sőt maga II. János Pál is fel-feltűnik a választékban. Mielőtt hazautaztam Mexikóból, én is bevásároltam: egy Catrina- és egy Santa Muerte-szobor is vicsorog rám azóta a polcról.

Dáridó a temetőben

A halálkultusz a halottak napja előtti időszakban éri el a csúcspontját. Európai gondolkodással szinte felfoghatatlan módon ez a nap Mexikóban vidám népünnepély, amikor a családok színpompás oltárokat építenek a temetőben a szeretteik sírja mellett, amelyekre a díszes krepp-papír kivágásokon, illetve a cempasúchil nevű, narancssárga virágból kötött csokrokon és füzéreken kívül az elhunyt fényképeit, sőt kedvenc ételeit és italait is elhelyezik. Nem maradhat le a tequila sem az oltárról, illetve kötelező elem a pan de muerto (halotti kenyér) is, amely ánizzsal fűszerezett édes cipó, és csak ezekben a napokban sütik a pékek.

Vidám temető Guanajuatóban

Sok helyen, így a Michoacán állambeli Pátzcuaróban az egész éjszakát a temetőben tölti a rokonság, és egyáltalán nem azért, hogy magába szállva, némán virrasszon. Ehelyett vicces anekdotákat mesélnek az elhunytról, a sír mellett esznek-isznak, jól berúgnak, és bömböltetik a bulizós zenét hajnalig.

Furcsa szokás? Kétségtelenül. A mexikóiak azonban úgy tartják: a halál az élet velejárója, természetes része, és nem azon kell búslakodni, hogy a szeretett személy eltávozott, hanem annak kell örülni, hogy itt volt köztünk. És maga az elhunyt is jobban örül a túlvilágon, ha a szeretteit jókedvűnek láthatja, mint ha búskomornak.

José Martí, Diego Rivera, Frida Kahlo és Catrina meglepő négyese egy Rivera-freskón