Mint egy lassított felvétel, úgy mentünk

Közel egy hónapos nepáli gyalogtúránk az egyik legnagyobb élménye volt ázsiai tartózkodásunknak. Már az Annapurna-körút első felében is remekül éreztük magunkat, pedig még el sem értük a nagy célt, az 5416 méter magasan fekvő Thorung La hágót. És az igazi nagy élmények csak ezután jöttek. Második rész.

Manangról feltúráztunk a 4600 méter magas Jég-tóhoz. Ez egy akklimatizációs csillagtúra volt, csak hogy lássuk, érezzük, hogyan bírjuk a magasságot, és hogy szoktassuk hozzá a szervezetünket. A látvány odafentről még káprázatosabb volt, mint előző nap, és útközben egy legelő jakcsordán is át kellett vágnunk.

A Jég-tóhoz menet 4500 méter magasan (Kattintson a képre a galériáért!)

Következő kitérőnk az 5000 méter magasan található Tilicho-tóhoz vezetett, de már két nap alatt jutottunk fel, mert közben fent aludtunk egyet 4076 méteren, ahonnan egy nap alatt megjártuk a tóhoz az oda-vissza 25 kilométeres távot és a kékesnyi szintemelkedést. Odafent már igazi magashegyi környezet várt ránk, síri csend, csak a gleccserek ropogtak, vagy a saját zihálásunkat hallottuk vissza, mert bizony itt már csak, mint valami lassított felvétel, úgy bírtunk haladni.

Van, aki montain bike-on megy fel

Mi lesz velünk 5400 méter felett, a Thorung La hágóban, ahová majd a teljes hátizsákokkal kell feljutnunk? Ezek a gondolatok adták az egész túrának a kalandos részét, a kihívást. Tudtuk, hogy meg kell csinálnunk, hiszen ha nem jutunk át, nincs más út, csak ugyanott vissza, ahol jöttünk, de akkor nem látjuk a túra második felét, a Kali Gandaki folyó völgyét. Ott már csak lefelé kell majd mennünk, mindennap lejjebb és lejjebb, a ritka levegőtől vörösvérsejttel teli vérrel az ereinkben, "szuperemberként". Milyen jó lesz, csak tudjuk megcsinálni!

Két nappal később már ott álltunk 4500 méteren, ahol a völgy véget ért, és az út meredek szerpentinben folytatódott egy végtelennek tűnő kőlejtőben. Hogy itt hogy ment fel az a svájci srác, aki mountain bike-kal indult el erre a körtúrára, a mai napig nem tudjuk. Biztos, hogy tolta a bringát, mert mi csak a hátizsákokkal is csak vánszorogni tudtunk. De azt fáradhatatlanul és kitartóan, így este már fent aludtunk 4800 méteren.

Földcsuszamlásra figyelmeztető tábla (Kattintson a képre a galériáért!)

Hajnalban keltünk, még a napfelkelte előtt, hogy bármi jön, biztosan felérjünk az 5416 méter magas Thorung La hágóba, és onnan a túloldalt még sötétedés előtt lejussunk 3710 méter magasra, Muktinathba, a következő településre. Lassan, de biztosan haladtunk, néztem a GPS kijelzőjén a magasságot, százméterenként megálltunk pihenni, enni, és persze rengeteget inni. Minden reggel leszűrtünk 7 liter vizet, ezt cipeltük magunkkal napközben, és ennyit rendszerint el is fogyasztottunk ketten.

Eksztázis a hágón

Egy ponton az emelkedő megszűnni látszott, és a távolban imazászlók színes foltjai mozogtak a szélben. Csak nem, megérkeztünk? Hát megcsináltuk! A hágóban egy tábla gratulált nekünk, és megannyi imazászló lengett a szélben. Mámoros pillanatok voltak ezek, körülbelül egy órát töltöttünk a hágóban, élveztük, hogy itt vagyunk, hogy megcsináltuk. Egyikünk sem járt még ilyen magasan azelőtt, és amikor elindultunk (lassan már egy éve) otthonról, az eredeti tervben nem volt benne ilyen himalájai gyalogtúra, de most egyáltalán nem bántuk, hogy eljöttünk ide.

5416 méter magasan, a Thorung La hágón (Kattintson a képre a galériáért!)

Bármilyen hihetetlen, lefelé nehezebb volt a gyaloglás. Nem volt már, ami húzzon minket, és a térdeink, combjaink nehezen viselték a köves terepet. Muktinathba még időben, a sötét beállta előtt megérkeztünk, és itt egy újabb pihenőnap következett, ami alatt megnéztük a híres hindu-buddhista zarándokhelyet. Ide állítólag még Dél-Indiából is elzarándokolnak.

Muktinathba több ezer kilométerről is érkeznek zarándokok (Kattintson a képre a galériáért!)

Lehet, hogy onnan jött az a szegény, bolond ember is, aki egy szál pokrócban volt, amikor napokkal később szembetalálkoztunk vele, az érkező monszun első nagy égszakadásában. Mivel ekkor már visszatértünk 2000 méter alá, a trópusi erdőkbe, Zita neki ajándékozta az egyik pulóverét. Nekünk most Új-Zélandig tuti nem fog kelleni, és nem is akarjuk addig cipelni, ez a szegény istenbolondja pedig még nem is sejti, mi vár rá, ha el akar jutni Muktinathig.

Termálfürdő a Himalájában

A Kali Gandaki völgyében mindig úgy voltunk, hogy még pár nap, és dzsipre szállunk, mert ezen az oldalon már kész az út, egész Muktinathig. De aztán mindig továbbmentünk, míg nem az egész túra hivatalos végére nem értünk, Naya Pulig. Közben megint csak gyönyörű helyeken jártunk, legtöbbször a völgy dzsipúttal átellenes oldalán, kis ösvényeken, hangulatos falvakon át. Marphában június 4-én egy pihenőnappal megünnepeltük az egyéves házassági évfordulónkat, majd megfoltoztattuk a hétmérföldes csizmáinkat, és úgy nekiiramodtunk, hogy két nap múlva az onnan 47 kilométerre lévő Tatopaniban találjuk magunkat.

Ház kilátással, lift nélkül (Kattintson a képre a galériáért!)

Tatopani annyit jelent: forró víz. A település a termálforrásairól híres - kell-e ennél jobb befejezés, mint a forró vízben kiáztatni megfáradt izmainkat? Innen már csak 43 kilométer a túra hivatalos végpontja, Naya Pul. Az odavezető úton viszont még vissza kellett másznunk 1200 méterről 2800-ra, Gorepaniba, ahol aludtunk egy rövidet. Azért csak rövidet, mert hajnalban keltünk, hogy elcsípjük a napfelkeltét a 3188 méter magasan lévő Poon Hill nevű kilátóhelyen.

Ekkor először végre tiszta időben is megpillantottuk a hegycsoport legmagasabb csúcsát, a 8091 méter magas Annapurna I-et. De az sem volt semmi, amikor a nap előbújt pontosan a Fishtailnek, vagyis halfaroknak is becézett Machhappuchare mögül. Ezek varázslatos pillanatok voltak, pedig ekkor még nem is sejtettük, hogy hosszú, kalandokkal teli napunknak ez még csak a legeslegeleje.

Napfelkelte a Fishtail mögött (Kattintson a képre a galériáért!)

Ezen a napon 1050 méterre kellett leereszkednünk, legtöbbször a hegyoldalban megbújó falvak közötti, kőből kirakott, végeláthatatlan lépcsősorokon. Erre rátett, amikor elkezdett szakadni az eső - úgy tűnt, megjött a monszun, és talán őszig most abba sem akarja hagyni. Ekkor találkoztunk a bolond zarándokkal, akinél semmi nem volt, még cipője sem volt, mezítláb nyomta, szó szerint egy szál pokrócban. Később eszünkbe jutott, hogy egy nadrágot is adhattunk volna neki, de akkor már több kilométerre jártunk egymástól.

A bolond zarándok, aki egy szál pokrócban indult 3700 méter magasra (Kattintson a képre a galériáért!)

Mire leértünk a völgy aljába, az eső is elállt, és sikerült egészen közelről megismerkednünk egy-két piócával. Ez első találkozás volt nekünk, és hát nem éppen kellemes, de végül is, ha azt nézzük, ez is egyfajta élmény volt. A vérszívókat végül úgy távolítottuk el, hogy kértünk egy útszéli vendéglőből sót. Rájuk szórtuk, mire azonnal leváltak rólunk, és kisebb vértócsát maga körül hagyva megszűntek mozogni. Viszont a lábunk még órákkal később is vérzett, konkrétan én egy zoknit teljesen eláztattam. Ez már csak egy kis színfolt volt a végére, de ha nem fut bele a végén az ember a monszunba, akkor ilyesmivel itt talán nem kell számolnia.

Mennyiből jött ez ki?

A túrán 158 ezer forintot költöttünk ketten a 27 nap alatt, és ebben már a szükséges engedélyek és az első részben említett felszerelés költsége is benne van, mint ahogy minden szállás és étel. Hozzá kell tennünk, hogy vittünk magunkkal vízszűrőt, amivel sok pénzt megspóroltunk. Pokharában lehet kapni víztisztító tablettát - ha valaki nem utazik hónapokat Ázsiában, vagy távol a civilizációtól, és nem zavarja a mellékíz, akkor azzal is tetemes összeget lehet spórolni. Mint ahogy tábori főző cipelésével is, ami nálunk szintén volt.

Ha bárki bárhol azt mondja, hogy vezető és/vagy hordár nélkül nem lehetséges ezt a túrát végigcsinálni, nem szabad hinni neki. Eltévedni lehetetlen, az út végig adja magát, és tele van falvakkal. Ha mégis térkép kell, fent van az ingyenes OpenStreetMapen az egész útvonal, még a legtöbb vendégház is.

Az is hozzájárult az alacsony költségekhez, hogy a kisebbik, tavaszi szezonban voltunk, annak is a legvégén (és még azon is túl, bele a monszun elejébe). Biztos vagyok, hogy ennyiből bárki ki tudja hozni ugyanezt a túrát, ha képes megállni, és csak minden ötödik nap iszik egy sört, és az étlapon az árakat is megnézi. Ehhez még hozzá kell venni a repülőjegy árát, ami most vásárolva jövő tavaszra 185 ezer forint oda-vissza, és a vízumét, ami 30 napra 40 dollár (8800 forint), 90 napra pedig 100 dollár (22 000 forint).

Ha valaki ennél is részletesebben szeretné megnézni, mire költöttünk, itt megteheti. Ebből látható, hogy kajára költöttünk messze a legtöbbet. Ez csalóka, mert ha a szállásokon nem rendeltünk volna ételt, az ágyakat drágábban adták volna, tehát feltétel volt, hogy ott kell ennünk. Persze mindig a legolcsóbb fogást rendeltük.

Mi 27 napot és 326 kilométert túráztunk, de nem muszáj Muktinath után is gyalogolni, se ilyen lassan haladni. Ha jó kondícióban van az ember, ugyanezt meg lehet tenni akár két hét alatt is, ám ha megtehetjük, érdemes lassan haladni és kiélvezni minden pillanatot. Különben is, ide csak eljutni is drága dolog, ha egyszer már megvette az ember a repülőjegyet, onnantól olcsóság van Nepálban. Ha tehát valaki szereti a hegyeket, a természetet, és szeretné látni a Himaláját testközelből, az ne sokat gondolkozzon rajta, mert egy ilyen út életre szóló élményeket ad.

Nagyobb térképre váltás

Az Annapurna-körtúra útvonala